Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.

Nem tudni, át kell-e menniük a csicska-korszakon, kapnak-e majd kimenőt, mi lesz a katonai fokozatuk, milyen a lepedő a priccseken és van-e wifi a kóterban. Kötelező lesz-e a kardiológusoknak a surranó? Minden obsitos felcsernek jut-e kellő gyíkhús-ellátmány?

Mintha kiment volna mifelénk az élőkép a divatból, elmosta a rendszerváltás, vagy a korszellem, ki tudja. Bár a stadionok világa mintha még őrizné a tömegkultúra e nagy találmányát. Amelyet nagyon sokan állítanak elő sok-sok monoton gyakorlással, kevesek kedvéért.

Élénk társadalmi vita folyik arról, hogy kötelező-e lazacot és kaviárt fogyasztani az operaházi előadások kényszerszünetében, miközben nyilvánvaló, hogy keresve sem lehetett volna ennél kézenfekvőbb, mémesíthetőbb jelképet találni ahhoz, ami e kurzus kultúrpolitikáját kifejezi.

Soha sincs korán ahhoz, hogy felnőttnek tekintsenek, ám most úgy látszik, ahhoz sincs késő, hogy felnőttként gondolják azt rólunk, hogy ne tudnánk választani tényleges, és nem kamu alternatívák közt.

A Lázár János vezette építési és közlekedési tárca utasszámlálást rendelt egy cégtől félmilliárd forintért. A pénzt egy vállalat kapta, de az utasokat a kalauzok számolták. Ingyen. Azaz nem egészen ingyen, fejenként egy-egy teljes doboz csokit kaptak cserébe.

A lakásszenteléskor a pap az ajtófélfára szokta írni az évszámot és három betűt, CMB-t, melynek jelentése: Christus Mensionem Benedicat, azaz Krisztus áldja meg e hajlékot. Kevésbé latinos műveltségű hívek számára létezik másik megfejtés is, a GMB, azaz Gáspár-Menyhért-Boldizsár.

A magyar társadalom korántsem olyan elutasító a meleg polgártársainkkal, mint amennyire azt a korifeusok szeretnék. Még akkor sem, ha ezek az emberek úgy élnek, ahogy a legtöbben szeretünk.