Itt az egész rendszerre kell kimondani a bontási határozatot – Hardy Mihály jegyzete

Egymillió egyszázezer forint. Ennyi az a pénz, ami fejenként ütné minden egyes magyar állampolgár markát, ha sikerülne az Orbán-kormány bőrébe bújt rókának kiénekelnie a brüsszeli holló csőréből a sajtot. Összesen 28 milliárd euróról van szó. Csakhogy ez a róka nem nagyon töri magát, hogy sikerüljön az, ahogy La Fontaine meséjében megszerezte a sajtot. És még azt sem tudjuk, hogy vajon nem szövöget - róka létére – ennél is ordasabb tervet a fejében, otthagyja ezt az egész mesevilágot és végleg átáll a Sötét Oldalra. De ez már egy másik mese egy tőlünk nagyon távoli galaxisból.

Pénteken járt le az a határidő, amit a magyar kormányzat adott saját magának. Tavaly decemberben dzsentris nagyvonalúsággal azt ígérték, hogy március 31.-éig teljesítik mind a 27 szuperfeltételt, amihez az Európa Bizottság kötötte a nekünk járó pénzek folyósítását. És megnyílnak a pénzcsapok. A bemondás olyannyira könnyelmű volt, hogy az jutott az eszembe: így szoktak százhúsz éve egyetlen füstös éjszaka elkártyázni teljes földbirtokokat. Persze a Mikszáth Kálmán által megörökített XIX. századi magyar világban.

Csakhogy most már XXI. századot írunk. A dzsentris gesztusokra nemigen vevő már senki Európában. Legfeljebb ehhez az uram-bátyám vagy inkább „vejem-lányom világhoz” szokott magyarok. Három hónap alatt lehetetlen felszámolni a rendszerszintű korrupciót Magyarországon. Lehetetlen visszaállítani a tizenkét év alatt módszeresen lerombolt jogállamot, a bíróságok függetlenségét, a sajtó- és szólásszabadságot, az alapvető emberi jogokat. Ilyen mese nincs is. Nem győzöm hangsúlyozni, több, mint naivitás lenne azt várni, hogy ezt a munkát majd helyettünk elvégzi az Európai Unió másik 26 tagállama vagy az Európai Bizottság, ha nekünk így is jó, mert nekünk így is jó…

 

Fotó: Hadházy Ákos

Minden egyes magyarra számítva, fejenként 1,1 millió forintnyi támogatással hazárdírozik a kormány a brüsszeli tárgyalóasztalnál. Ennyi pénzt nagyon sok mindenre lehetne értelmesen elkölteni. Tegyék a szívükre a kezüket: ki szeretné ezt újabb lombkoronasétányokra vagy sehonnan sehová vezető felcsúti kisvasútra áldozni? Ki akarna még újabb futballstadionokat építeni belőle, amikor csak maroknyi ember megy ki egy hétvégi meccset a lelátón megnézni? Vagy lówellnessre, türk törzsek és ősmagyar sámánok bugaci találkozójára, nézhetetlen kurzus-filmekre, magyarság-kutatásra és meg öregedő zenészek nemzeti pop-rock tanácsára?

Persze a kurzus kiszolgálása jól fizet a vezér alfelénél befutó helyen egymást taposó kádereknek. Nekik jut mindenre. Nemcsak az Adrián ringatózó yachtokra, lesötétített üvegű szuper-luxus autókra, vadászkastélyokra és külföldi, lehetőleg spanyol tengerparti nyaralókra meg dubaji titkos bankszámlákra. Megéri – a keveseknek. Csakhogy nekünk így is jó. Volt, amikor úgy hívták utólagos bölcsességgel, hogy „Kádár János népe”. Akiknek elég a Trabant, a kis háztáji, a fusizás meg a hétvégi telek. Vajon a mi, mostani korunkra hogyan fog visszaemlékezni az utókor? A kordonok elbontása, csak az első, jelképes lépés. Itt az egész rendszerre kell kimondani a bontási határozatot. Egészen az alapokig kell mindent visszabontani, és megpróbálkozni még egyszer valami újjal. Mert nem sok maradt, amit tovább hasznosíthatnánk, vagy amire büszkék lehetnénk. Csak abban nem vagyok biztos, hogy kapunk-e még egy esélyt a történelemtől…

Hardy Mihály jegyzete a Hetes Stúdió 2023. április 1-ei adásában hangzott el.