Mi okozta a vörösiszap-katasztrófát?

2010. október 4-én történt az utóbbi idők legnagyobb magyarországi ipari katasztrófája, amikor Ajka és Kolontár között átszakadt a MAL (Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt.) vörösiszap-tározójának gátja. A szerencsétlenségben tízen meghaltak és több mint százötvenen megsérültek. Kipusztult a Torna-patak teljes élővilága, illetve a Marcal folyó egy szakasza is hasonlóan járt. Az anyagi kár 38 milliárd forintot tett ki.

Mi az a vörösiszap egyáltalán?

A vörösiszap – mely színét rozsdatartalmának köszönheti – a timföldgyártás mellékterméke, és a timföldből lesz az alumínium. Persze mindehhez bauxitra van szükség, amiből Magyarország gazdag volt. Az 1890-es években egy Karl Joseph Bayer nevű vegyész találta ki, hogyan lehet gazdaságosan bauxitból alumínium-hidroxidot kinyerni, ami maga a timföld, és ebből kohósítják az alumíniumot.

Az eljárás tehát elég régi, 120 éve így csinálják, azóta kérdés, mi legyen a vörösiszappal. Az olyan helyeken, ahol tenger mellett történt a feldolgozás, egyszerűen beleengedték a tengerbe az anyagot. Nagy koncentrációban persze ez azt jelenti, hogy arról a területről sok állat elment, de a természet könnyen és gyorsan alkalmazkodott.

Miért veszélyes a vörösiszap?

Önmagában a vörösiszap ártalmatlan a környezetre, esetekben még hasznos is lehet. A vörösiszap egyik ismert felhasználási módja, hogy talajjavító anyagként vetik be, de a savas bányavizek közömbösítésre is használják a világban.

A probléma az, hogy a vörösiszapot a tározóban a nátronlúggal együtt tárolják, ami viszont egy erősen maró hatású vegyület, és feloldja akár az embert is. A nátrium-hidroxid a folyamat során a fém kicsapatásához szükséges, tömény formában pedig égési sérüléseket okoz. Ezt az anyagot többnyire visszaforgatják az ipari folyamatba, de egy ponton túl már drága az eljárás és jobban megéri a vörösiszappal együtt tárolni melléktermékként.

A szilárd vörösiszap egy nagyon finom méretű szemcsés anyag, amit általában egy vízzel higított lúgos folyadékkal csővezetéken keresztül juttatták el a tározóba. Ez a katasztrófa óta már nem így zajlik, egy száraz eljárással szállították – amíg szállították. Szilárd anyagként tehát ott van a tározóban és ha nem hagyjuk, hogy elvigye a szél, önmagában nem okoz gondot. Ezért is volt értelmetlen, amikor hat gátat építettek a katasztrófa után a tározó köré – a hatos gátat például a kettes tetejére –, hiszen addigra kifolyt minden anyag onnan, és utána pedig már teherautóval szállították a szilárd anyagot oda, ami köztudottan nem folyik.

Mi volt a katasztrófa oka?

A tragédia oka az volt, hogy ez a tárolás egy 120 éves technológia, ami nem sokat változott az idők folyamán, és már rutinból oldották meg ezeket a feladatokat, így egyre kevesebb vizsgálatot tartottak szükségesnek ezekhez a folyamatokhoz A gáttörés pedig olyan kémiai folyamatok miatt is jöhetett létre, amiket az 1980-as évekig nem is ismertünk. A Tolna-patak árterében épült tározóban a lúgos folyadék az agyagásványokat elbontotta, annak nem lett már tapadása és egy hígfolyós trutyivá alakult az üledék. A tározóban a környezetvédelmi hatósági eljárások miatt egy ún. rizsfalat építettek, ami meggátolta a talajvíz kijutását, így az erősen lúgos (12+ pH értékű) folyadék visszaduzzadt, ez pedig apránként elbontotta az ásványokat, az ártéri üledéknek semmilyen tartóképessége nem maradt. A gát hídként állt a tározó felett önmagát tartva, és egyszer a saját súlya alatt összeroskadt az északi fal közepén és az északnyugati sarokban – ez utóbbinál folyt ki a massza. Ez nem olyan folyamat volt, ami emberi szemmel látható, hanem a mélyben zajlottak buzgárok nélkül, így nem volt a katasztrófának előjele.

A katasztrófa másik okát a sarok átszakadása jelentette, ez pedig egyértelműen az építkezési hibáknak köszönhető. Engedélyezték, hogy a gát sarkára tegyék az illesztéket, pedig a gát építésekor itt jártak ki-be a járművek, majd a végén befoltozták azt, de nagyon rossz minőségben, silány anyagból. Ez a gát egy olyan cementes anyagból készült, ami nagyon lassan köt, ez egy több évtizedes folyamat. Az illeszték kötése messze nem tartott ott, mint a gát faláé, a két anyag máshogy zsugorodott, így függőleges repedések keletkeztek. A gravitáció tartotta össze az egészet, de amikor a gát eltört és elkezdett a repedéseken a víz kiáramlani, ezeket a több tíz köbméteres tömböket több mint fél kilométeren át vitte magával az ár letarolva mindazt, ami az útjában volt.

A geológus nem akart arról nyilatkozni, hogy milyen szerepe volt a katasztrófavédelmi terv hiányosságainak és az építésügyi, vízügyi engedélyezéseknek, hiszen ő nem ennek szakértője, mert nem jogász.

Hogyan lehetett volna elkerülni a katasztrófát?

Sekélyfúrások segítségével lehet megállapítani, hogy a gát alapját hová kell építeni. Amikor a műholdfelvételeket és a tényleges terveket a szakértők utólag összevetették, kiderült, hogy a terveken szereplő állapot és a valóság nem egyeztek. A katasztrófa tehát elkerülhető lett volna nagyobb hatósági fegyelemmel.

Önmagában az építési rendszer nem volt rossz: úgynevezett salakpernyéből – az ajkai hőerőműben keletkezett salakból és pernyéből – készült, ezt összekeverve tárolták, ami ülepítő medencékben a vízzel reakcióba lépett és cementkővé alakult át. Ahol jól csinálták ezt, ott nem volt gond, a kialakult védőkéregnek köszönhetően a lúg nem tudta átmarni az anyagot. De ahol a technológiai lazaság miatt az anyag nem keveredett fel kellőképpen, és csíkokban kiülepedett belőle a homok, ott nem jött létre a védőkéreg, a lúg behatolt a gáttestbe és kialakultak az ún. korróziós zsákok.

Az 1960-as években környezetvédelmi és gazdasági szempontból jó ötletnek tűnt, hogy a tározót gyakorlatilag hulladékból építsék, így a salakot és pernyét fel tudták használni, a maradék a patak túloldalán dombokban áll.

Mi a garancia arra, hogy ez nem fordul elő még egyszer?

Leginkább az a garancia, hogy a kolontári katasztrófa nem ismétlődhet meg, hogy az üzem csődbe ment, és már nem termelnek bauxitot sem. Mindegy is már, hogyan szállítanák az anyagot a tározóba, mert már nincs alumíniumtermelésünk. Magyarországon valaha sok bauxitot bányásztak, a szocializmus alatt egy szovjet-magyar bilaterális egyezménynek köszönhetően idehaza a timföldet állították elő a bauxitból, amit kivittünk a Szovjetunióba, ott kohósították azt, mi pedig visszakaptuk az alumínium egy részét. A rendszerváltással az orosz-magyar kapcsolatok összeomlása után megszűnt ez az egyezmény, és a világon tapasztalható túltermelési válság miatt sem volt már mindez gazdaságos. Hiába rendeződtek később a viszonyok, az Antal-kormány döntése nyomán közben megszűnt a fenyőfűi bauxitbányászat is. A bányabezárás oka az volt, hogy azt vélték, a kiszivattyúzott karsztvíz veszélyezteti a hévízi tó rendszerét, de a bányászat megszűnése óta kiderült, ennek a két dolognak semmi köze nem volt egymáshoz, csupán az aszályos éveknek volt betudható az egész probléma.

A katasztrófa tapasztalataiból egy kötet készül éppen, ami online fog megjelenni. Fügedi Ubul és kollégái a tragédiának csak a földtani okaival foglalkoznak 57 oldalon és 36 ábrán keresztül. Felkérésre végigjárták az összes magyarországi vörösiszap-tározót, és azok jó állapotúaknak tűnnek most.

Azt is megvizsgálták, hogy 3 centi vastag takarásban kint hagyható a vörösiszap a földeken, ami beszántható, a terméshozamok ugyanis javulni látszanak azokon a savanyú homoktalajokon, ahol így kezelik a vörösiszapot – igaz, ilyenből kevés van Magyarországon.