Miklya Anna: Akár tenyérnyi darabokból
11/02/2024 17:03
| Szerző: Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Miklya Anna Akár tenyérnyi darabokból című versét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Az 1987-es születésű Miklya Anna először prózakötettel jelentkezett, amelyet azután több másik követett, húszas évei közepére már négykötetes szerző volt. Mellette azonban költőként is működik, s amikor még kilenc évvel ezelőtt vendégül láttuk Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, egy verset olvasott föl a stúdióban, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva, alább pedig szövegesen is elolvashatják.
Akár tenyérnyi darabokból
Elkezdett szaladni ez a kisfiú, végig a tengerparton.
A hidegben is levette cipőjét.
Kiabált valamit, olyan szél fújt,
Hogy elvitte a hangját, mint egy hirtelen felkapott
És a távolba repített vékony kendő csíkja, repülni kezdett,
És csak az arcát láttam, a profilját, miközben felém fordult
A szél súlyos, imbolygó fala mögött, a kabátja néhány
Árnyalattal sötétebb, mint a föveny.
Mosolygott és hadarva mondott valamit, amit mondott
Még akkor is fontos volt, amikor már repült, de nem
Kellett hallanom, hogy pontosan értsem.
Üres osztrigahéjakat, csörgő aprópénzt
Hordott apró kupacba a víz.
Leguggoltam, az egyik tenyér párnáját,
És az ujjbegyeket is mélyen a hínár sötétzöld szálai között
A cementes homokba fúrva.
Az eredeti cél a szirtfokon lévő ház volt.
Fel kellett volna jutnunk oda, mert valaki,
Egy mindkettőnk számára kedves személy
Várt minket ott sokáig, aztán meghalt,
Azóta csak a ház várakozik ránk,
Állhatatosabban, mint egykori gazdája.
A ház. A terasz. A karosszékek
Kifakult és átnedvesedett párnái,
Az elszabadultan lebegő színes szalagok
Amik egykor a székhez rögzítették őket.
Ahogy minden elmozdult kicsit
Az eredeti helyéről. Ahogy a levesszedő kanál
Szomorúan lóg a kihűlt tűzhely fölött.
Ahogy minden fölöslegessé vált,
Ahogy évekig elkerültük
A szirt kőbe vájt lépcsősorát.
„Ebben a konyhában rend van, és mire felébredtek,
Kész az ebéd. A szabályokat én találom ki, és
Én vagyok, aki betartatja őket. A földre csak olyan
Szemetet dobunk, amit megesznek a kutyák.”
A tálalóasztal fölött egy táblára minden hét
Elején feljegyezte, milyen zöldségért
És halért kell oda-vissza megmásznunk a lépcsőt.
Az egyik karját megégette a tepsi, ahogy
A kenyeret vette ki. Az volt az ő szolgabélyege.
Elképzeltem egyszer, hogy minden
Kosárban elrejtünk egy darabot
A szirt előtt elsüllyedt hajóból.
Hogy valamilyen módon én azt a hajót
Darabonként újra összeszerelem.
Elképzeltem, ha vízre bocsátanánk,
Az árbóc zászlórúdja pont egy szintben lenne a konyhával,
Elképzeltem, ha más nem is, ez
Talán még örömet okozna neki:
Akkor már nem szeretett minket,
Csak gépiesen gondoskodott.
Sok mindent elképzeltem arról a házról.
Hogy valamilyen módon el lehetne szökni
Onnan, akár a tenger felé is.
Az árbóc kötélzetére azonban sosem képzeltem
Szelíden himbálózó testet, és arra sem gondoltam
Hogy lesz olyan, amikor ha nem is boldogan,
De mindenképpen félelem nélkül
Haladok majd a lépcsősor felé.
Pedig már az eredeti cél is ez volt.
Felfelé a nedves fokokon.
Megmászni az árbócot.
Körülnézni, keresni a bármerre,
De tovább kanyargózó utat.
