Béri Géza: Hajnali gyilkosság
3/02/2024 18:00
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Béri Géza három versét hallgathatják meg Valcz Péter színművész előadásában.
Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk vállaltan kánonkövető műsor, első szerkesztési elve a más aktorok által kanonizált alkotók bemutatása a hallgatók számára; ezen belül ugyanakkor több súlyozó preferenciát alkalmazunk: a műsor több mint tíz évvel ezelőtti indulása óta előnyben részesítjük a kevésbé ismert, pályakezdő vagy "rejtőzködő" szerzőket, hiszen a sajtó feladatának a jelenségek közvetítését tartjuk a hallgatók felé, nem a felülreprezentált alkotók és irányzatok ismétlődő felvonultatását; ezen kívül pedig gyakran olyan szerzőket is tárgyalunk, akik csupán formálisan tartozhatnak ebbe a "kánonba", ám teljesítményük vagy más körülmények folytán kisodródnak belőle. Az irodalmi mezőbe és az olvasók látókörébe ugyanakkor ők is beletartoznak, csak épp kevésbé koncentráltan, más szóval mindenki olvas olyan alkotókat, akik nem vonzzák a tömegek figyelmét, hisz amit ők megfogalmaztak, azt mások általánosabb érvénnyel alkották meg – kisebb körökben mégis jelen vannak és így részei a közösen kialakított irodalmi horizontnak. A Klubrádió adománygyűjtő időszakaihoz kapcsolódóan több ilyen rendhagyó adást készítettünk, két évvel ezelőtt pl. Béri Géza verseit mutattuk be.
Tömegtársadalomban sokkal több embernek van nem csak irodalmi ambíciója, de tartós működése is, mint ahányan a teljesítmény és elismertség magas fokára emelkednek, és emlékezetük csekélyebb jelentőségük ellenére is része az ehhez való viszonyunknak, hiszen még amit kiszűrünk a figyelmünkből, valamilyen módon az is meghatározza annak alakítását. Arról nem beszélve, hogy bizonyos értelemben magát az ízlésünket is a szűrt kánon alakítja, így az, hogy mi kerül bele, nem csupán a minőségen múlik, hanem fordítva, a minőség fogalmát is meghatározzák a művek, amelyek ennek részei. A költőként ismeretlen huszadik századi Béri Gézának gyűjteményes köteteit is kiadták, ám versei tulajdonképp már megírt tapasztalatokat fogalmaznak újra ismert költői eszközökkel. Mégis alkalmas lehet rá a bennük megfogalmazott tapasztalat, hogy sok ember számára megfoghatóbban jelenítse meg saját élete élményeit, mint azok az alkotók, akik végeredményben mégiscsak a vezető rétegek életbölcsességét fogalmazzák meg. Az utóbbitól eltérő típusú költészetbe tartozik Béri Géza lírája is, akinek három versét, a metaforizáló Hajnali gyilkosságot, a vállaltan önéletrajzi partikularitású Imre bácsit és a szimbolistaként is még a leginkább általános érvényre szert tévő Párverset mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, az adásban pedig, amelyben eredetileg elhangzottak, beszélgetést hallhatnak a költő fiával, ifj. Béri Gézával is, amelyben beavat a ma 91 éve született szerző életműve hátterében álló élettörténetbe is.
A versek eredeti, írott változata:
Hajnali gyilkosság
Reggel mindkét kezem könyékig véres.
Az első napsugárral gyilkolom meg őt.
S mert minden álom reggel semmivé lesz,
ha feldereng bennem is tompa zajal
az álomfűző értelem, a hajnal,
s megüti homlokom, e lázas lüktetőt,
az első napsugárral gyilkolom meg őt.
De hasztalan döföm sugárlándzsámat
szelíd szívébe, hiába a vér,
mert végtelen, mint tenger és a bánat,
lágy hullámokban újra visszatér.
És nappal gyászolom. Komor napok,
csak gyászfáklyám, az okos nap lobog,
s ha lángján lassan elhamvad az emlék,
szétszórom őt, mint lusta szél a pernyét.
De este mégis könnyes lesz az arcom,
s a gonosz nap fuldokló arca előt
alázatos fejem a múltra hajtom,
ó, áldott gyengeség! elvarázslod őt.
Már újra él! Két árnyék egybeolvad,
álomba oldom őt, a nappal holtat;
az ajka lágy, haján bolyong az ujjam,
szemére, hol szomorúság lakott,
nyugalmas vágyak tiszta fénye surran
és nászra gyúlnak fenn a csillagok!
Így ér a reggel. A mohó-ajkú nap
már átoson a rácsokon,
s aranyba mártja künn a háztetőt.
És én a naptól tépett lándzsám átfogom,
s az első napsugárral gyilkolom meg őt!
Imre bácsi
Loydl Imre, anyai nagyapám,
igaz, balkézről csak,
mert Imre bácsinak
szólítottuk mi őt,
negyven éves korában nőtt
pár centit még. A Csillagban nyújtották.
Sokáig nem tartott a fogság,
csak kérdezgették, hogy volt azelőtt,
míg vörös színben pompázott Szentendrén,
bajszát törölve jobbra-balra.
Pár év. Mindent kibír az ember.
Aztán csak dolgozik. A fürdőkályhahenger
bádogból bodorul, az esővízcsatorna
foltot kíván, hogy ne a falra folyna.
Rossz lábasok. Szegecs lapul.
Az ember él, s nehezen idomul.
Húsz év telt el, míg hetyke
bajszát ismét hegyesre kipederte.
Az volt az ünnep! – Aztán?
Megint csak foltozott,
fakalapácsával verte a bádogot,
forrasztott, cinezett.
Párszor elmondták: „ó persze, Imre bácsi…!”
Aztán az emlékezetből is kiesett.
Majd elesett.
Egyedül. S lassan bizony hetven.
Szoba, a műhely is fűtetlen.
És a plébánia karitász hölgyei
hoztak levest, körítést, (kegyes szavakat,)
míg éhenhalt.
Vagy megfulladt. A torkán megakadt
a káromkodás, meg a köszönet.
Írtak ezerkilencszázötvenet.
Párvers
Farkas voltam. Hullott a szőröm.
Lábam nyomán vérzett a hó.
Bordám kiállt, és éhes voltam.
Bár túljutottam csapdán, tőrön,
éreztem, meghalni volna jó.
És őz voltam, gyorslábú, holdas-
homlokú. Barna pára csillant
szelíd szememből. Állva vártam,
szügyömbe tépjen már az ordas.
A halált hordtam lábaimban.
