Nagy lépések Borsodból és Berettyóújfaluból – A Világtalálkozó karácsonyi vendégei: L. Ritók Nóra és Aranyosi Péter

Harcos típus – szelíd hangon. L. Ritók Nóra nem hisz abban, hogy a mindennapok világában a harci modor lenne a leghatékonyabb, sokkal inkább hisz a türelemben, a meggyőzésben, a szeretet erejében. Imádja a tanítást, izgatja a gyerekek sokfélesége, a magukkal hozott nehéz „csomag”. Amióta a pedagógusi pályára lépett, látja, hogy nem lehet egyformán tanítani őket. Ami az egyiknek sok, az a másiknak kevés. Másképp akarta a kezdetektől: differenciáltabbá, személyesebbé, egyénibbé tenni a tanulást. A neves rendező, Schilling Árpád egyszer így jellemezte őt: „Tisztelem azokat, akik tesznek is valamit és nemcsak beszélnek róla, hogy mi lenne, ha szolidárisabbak és toleránsabbak lennénk. Hanem az életét teszi rá a kollégáival.”

Nóra kezdő rajztanárként bement a C osztályba, ahová többségében halmozottan hátrányos helyzetű, többször bukott, túlkoros cigánygyerekek jártak. „Amikor beléptem a terembe, a nagy zajban meg sem hallották a halk hangom. Hamar rájöttem, hogy a főiskolán megtanult módszerek itt nem lesznek célravezetők. Ösztönösen leültem középre, és elkezdtem portrékat rajzolni róluk. Lassan körém gyűltek. Az egyik fiú megszólalt: egészen jól tud rajzolni lyány létire. És akkor valami elkezdődött. Megindult egy olyan kapocs köztünk, amire már lehetett építeni. Olyan feladatokat találtam ki, melyek hozzájuk igazodnak, tetoválásokkal, grafitikkel, CD-borítók tervezésével keltettem fel az érdeklődésüket, nagy képeket készítettünk együtt. Még faliszőnyeget is szőttünk. Az iskolában mindenki meglepődött: Ezt a C-sek csinálták?! A gyerekek megélték az alkotás csodáját. És eközben az önbizalmuk is épülgetett.”

De aztán nem várt akadályokba ütközött. Egyre jobban érezte, hogy szűkek az állami keretek. Különösen, amikor egy új igazgató érkezett, aki kijelentette, hogy a művészet nem része az életnek. A rajz pedig csak egy pihentető tárgy, a tanítási nap végén. Én pedig egyre inkább megtapasztaltam, hogy a gyerekek életét alapozó szakaszban a szociális készségeket a művészetekkel lehet a legjobban megerősíteni. Hogy ne önző, hanem toleráns, boldog és elégedett emberek legyenek, akik örülnek, hogy létrehoznak valamit. „Két évig hagytam magam szívatni” – mondja erről az időszakról Nóra, majd ebből kilépve, megalkotott egy új tanítási formát, immáron 21 éve, alapítványi keretek között. „Bátorság volt bennem, de tudatosság nem. Én nagyon sok mindent ösztönösen csináltam és sok mindenben szerencsém volt” – mondta a beszélgetésben. Idén karácsonykor már elmondhatják, hogy regionálisan 28 faluban dolgoznak. És nemcsak az oktatásról szólnak a mindennapjaik.  „Terepi tapasztalattal bírok. A mi tanítványaink zöme mélyszegénységben él, felmenőik generációk óta nem dolgoztak, cigányok lévén naponta élik meg a kirekesztettséget. Az ember ott megismeri a szegénység összes bugyrát, az uzsorát, a kikapcsolt áramot, azt, hogy a hónap második felében már gond az ennivaló, hogy már a gyerekek közt is felüti fejét a prostitúció. 10 év alatt az áramot mindenhol legalizáltuk. Nehéz is ott házi feladatot írni, ahol nincs villany. Tehát a mi tanítási programunk mellett minden problémát, azok megoldásait is be kellett csatornáznunk.”

Szó esett a Világtalálkozóban szülői példákról is. Hogy nem késő elkezdeni a tanulást felnőtt korban sem, ahogy Nóra szülei tették. Akik tanyáról falura költözve kezdtek el tanulni. Édesapja traktoros volt és nyomozóként ment nyugdíjba. A szülői minta tükröt tartott: a négyes osztályzat is rossz lelkifurdalást okozott benne. A maximalizmus pedig máig tetten érhető a napirendjén is. De Nóra már egyre jobban felismeri, hogy a munka (esetében nevezzük ezt hivatásnak) kezdi eluralni az életét. Előfordult, hogy egy kiránduláson a férje vette ki kezéből a folyamatosan csörgő telefont. Alvás közben is járnak a gondolatai egy-egy megoldáson, s megesett, hogy hajnali háromkor arra ébredt, megvan a probléma kulcsa. Épp ezért már fokozatosan készül arra, hogy az alapítványi munka operatív részét lassan átengedje, s 2025-ben nyugdíjba menjen. Kérdés persze, mennyire tud majd főállású nagymama maradni, s ezt a folyamatosan zsizsgő életformát képes lesz-e megváltoztatni?!

Karácsonyi Világtalálkozónk másik vendégében is csak 3 éve fogalmazódott meg, hogy visszább kéne venni a fellépések számát, mégiscsak be kéne mutatkoznia a legkisebb fiának, aki alig látott valamit eddig édesapjából. Aranyosi Péter nagy utat tett meg Borsodból a fővárosba és rádiókabarés „háttérmunkásként” a színpadig. Szinte minden fellépését a mai napig azzal kezdi, hogy „Aranyosi Péter vagyok, Budapesten élő miskolci”. Úgy tartja, ő mindmáig proletár maradt és mindent Miskolchoz viszonyítva mér. De aki az Avasi lakótelepen töltötte gyerekkorát, idegenül is érezheti magát például Budán. „Ott minden gazdag. Furcsa népek is lakják: pózoló, nagyképű, kérkedő világ az nekem”. Viszont ez hovatartozási kérdéseket is felvet benne: „Én Pesten még mindig a k.csög miskolci vagyok, Miskolcon meg a b.zi pesti”.

Lehetett volna ő is tanár, mint L. Ritók Nóra. Felvételizett is a sárospataki tanítóképzőbe, de épp a rajzkészséggel volt probléma. E tárgyból is volt felvételi, s azt az értékelést kapta, hogy nem túl magabiztos a köre, a körábrázolása. Már Pesten aztán dolgozott hangulatfelelősként, nézőket tapsoltatóként kereskedelmi tévéműsorokban, közönségszervezőként a Mónika showban. De az igazi humorista karrierkezdet még korábban érte, amikor Fábry Sándort megismerve, poénokat kezdett vinni ötletelő értekezletekre. Aztán a Rádiókabaréban géniuszok és óriások vették körül. Könnyekig meg tudott hatódni, ha a telefonvonal végén Hofi Géza vagy Markos György jelentkezett. Szívesen fénymásolna még a mai napig is, ha Litkai Gergely nem kapacitálja őt, hogy a poénjait ne csak szerkesztőségi értekezleteken mondja el, hanem álljon ki velük. Hosszas kapacitálásra aztán színpadra lépett. És azóta is csak mondja, mondja. A dumakészség mindig is megvolt benne. Édesanyja is büszkén újságolja magazinokban, hogy a fia ezzel akart hódítani a nagymenő lányoknál. Péter is valahogy így emlékszik erre a korszakra. „Az idősebb csajok vonzottak. Én már ötödikes, gömbi csávóként nyomtam a rizsát a hetedikes csajoknak. Majd a végén egy velem egykorú lányt vettem feleségül 1993-ban és azóta is vele élek.”

Mostanra kicsit meglazult a kapcsolata a Dumaszínházzal, csak fél lábbal van náluk. Az utóbbi időben kapott rossz mondatokat olyanoktól, akikkel „korábban együtt őrizték a libát”, akikkel megalapozták a hazai stand up világot. Bár Péter ragaszkodik ahhoz, hogy inkább humoristának nevezzék őt továbbra is, elvégre nem Amerikában élünk. Most egy kicsit visszább venne a fellépésekből, s már ő is gondolkodik a B verzión, elvégre nem lehet életfogytiglan humorista. Nórához hasonlóan ő is szívesen választana segítő, támogató hivatást, végezne patrónusi vagy adománygyűjtési feladatokat – de természetesen ezt is rendületlenül, a duma eszközeivel.

Ha videófelvételünket is megnézné szívesen, akkor itt megtalálja a műsorról készült felvételt - ahogy az összes Világtalálkozóról a Klubrádió YouTube csatornáján. Iratkozzon fel rá!