Oroszország a büszke KGB-s bajkeverő és Magyarország, az ő kis barátja
11/08/2021 07:18
| Szerző: Kárpáti János/Klubrádió
Nagy csodálattal nézik az amerikai populisták az olyan autokrata vezetőket, mint Orbán Viktor, de van egy kérdés, amiben erősen eltér a két társaság álláspontja: Kína. Ezért ezt inkább nem is feszegetik, ahogy az amerikai "jobboldali riporter", Tucker Carlson sem tette. Kína mellett Oroszország is nagy barátja ezeknek az autokrata vezetőknek. Mit kezdett ezzel Merkel, és mit fog kezdeni Németország?
Az amerikai és a más országbeli populisták nincsenek azonos véleményen Kína ügyében, és az amerikai republikánusoknak az Orbán Viktorhoz hasonlók iránti hódolata figyelmen kívül hagyja a külpolitika nagy kérdését - írja a Financial Times. Visszautalnak Tucker Carlson, a Fox tévécsatorna konzervatív műsorvezetőjének a magyar miniszterelnökkel készített múlt heti interjújára, amelyben Orbán, arra a kérdésre, hogy Joe Biden miért őt, és miért nem Hszi Csin-ping kínai elnököt nevezte banditának, kitért az érdemi válasz elől, Carlson pedig nem erőltette tovább a kérdést.
A lap ennek magyarázatát keresve megjegyzi: Kínán kívül Magyarországon található a legnagyobb Huawei ellátó központ. A Financial Times szerint ilyen nyitottságot Kína iránt a republikánusok nem bocsátanának meg Angela Merkelnek vagy Emmanuel Macronnak, csak a világ nacionalista vezetőit tömörítő - egyébként meglehetősen laza - klub tagjainak.
A Financial Times emlékeztet arra, hogy Giuseppe Conte, aki most az Öt Csillag Mozgalom vezetője lett, olasz miniszterelnökként és Donald Trump megbecsült európai közvetítőjeként a G7-országok vezetői közül elsőként csatlakozott a Selyemút kezdeményezéshez, ami a brit lap szerint azt mutatja, hogy az ilyen vezetők alattomosabbnak bizonyulhatnak a liberálisoknál a szuperhatalmak küzdelmeinek közepette.
A szerző azt is felidézi, hogy Rodrigo Duterte, a Fülöp-szigetek elnöke 2016-ban olyan kijelentést tett kínai hallgatósága előtt, hogy ő tőlük függ. Orbán pedig idén júniusban frivolnak minősítette azt az EU-nyilatkozatot, amelyet a demokráciapárti hongkongi tüntetések védelmében fogalmaztak meg.
Az Egyesült Államok számára Kína egyfelől fenyegetést jelent a világban elfoglalt vezető szerepét illetően, másfelől ideológiai kihívást a kormányzás módja tekintetében - írja a Financial Times, és megállapítja: egy középszerű autokrata szemében e kettő közül egyik sem érvényesül, hanem Kína a befektetések és egyéb támogatások lehetőségét jelenti, erkölcsi előfeltételek nélkül.
A londoni lap szerzője utal arra is, hogy nemrég Norvégia, Liechtenstein és Izland megvonta a támogatást Magyarországtól annak belpolitikája miatt, és az EU is valami hasonlóval bíbelődik. Nem is kell magyarázni egy kevésbé akadékoskodó szponzorban rejlő előnyöket, és az lenne a csoda, ha a populista vezetők nem Kína felé hajlanának - állapítja meg.
Erről viszont - folytatódik az eszmefuttatás - nem könnyű meggyőzni azokat a konzervatív amerikaiakat, akik összhangra lelnek Orbánnal a bevándorlás és az oktatás kérdéseiben, akik élvezik a testvériség érzetét a kultúrharcban, és ezért elmulasztják feltenni a kínos geopolitikai kérdéseket.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung ismerteti John Lough brit biztonságpolitikai szakértő friss könyvét, amely Németország és Oroszország viszonyát elemzi. A szerző úgy látja: Németország vállalja ugyan az EU-ban a vezető szerepet, ám állandóan mentegetőznie kell az olyan szemrehányások miatt, hogy hegemóniára tör.
Oroszország ezzel szemben nagyhatalmi státusért kopogtat, de csak bajkeverőt, rendbontót látnak benne. Németország nem akar az lenni, ami lehetne, Oroszország pedig nem képes azzá válni, amivé akarna. A két ország eltérően viszonyul saját totalitárius múltjához is: Németországban széleskörű egyetértés uralkodik azt illetően, hogy a náci uralom katasztrófa volt. Az orosz elnök viszont büszke saját KGB-s múltjára.
Legújabban megfigyelhető Sztálin lopakodó rehabilitálása is, azt pedig törvény tiltja, hogy a szovjet terrort egy kalap alá vegyék a nemzeti szocializmussal. A két ország viszonyát elemezve a brit szerző arra a következtetésre jut, hogy a szövetségi kormány az 1990-es német újraegyesítéstől egészen a Krím 2014-es orosz bekebelezéséig, sőt részben még azon túl is megragadt a hetvenes évek keleti politikájának gondolkodásmódjánál.
Willy Brandt és Egon Bahr enyhülési politikájának a pozitív német tapasztalatai mintegy átsugároztak a posztszovjet időkbe. Különösen a szociáldemokraták voltak készek arra, hogy Moszkvával kalandos feltételek mellett is úgynevezett párbeszédet folytassanak. Ez elsősorban Gerhard Schröderre vonatkozik, de Siegmar Gabriel szintén előrelendített - már 2016-ban - olyan nagy projekteket, mint az Északi Áramlat 2 elnevezésű gázvezeték. Frank-Walter Steinmeier pedig 2019-ben is olyan illúziókat táplált, hogy Moszkva érdekelt lehet a kelet-ukrajnai konfliktus megoldásában.
John Lough ugyanakkor méltatja Angela Merkelt, aki a Krím annektálása után a határozott nyugati fellépésnek, az unió szankciós politikájának az ösztönzője volt, és ezt sikerült is keresztülvinnie az olyan oroszbarát EU-országok ellenében, mint amilyennek a szerző Görögországot, Olaszországot, illetve Magyarországot nevezi a frankfurti lap könyvismertetése szerint. Ebből a nyugati összhangból azonban gondosan kimaradt az energiaterület: az orosz-német gázvezeték szó szerint acélos üzleti kapcsolatot jelez - írja Louch.
A Frankfurter Allgemeine mindazonáltal megkérdőjelezi, hogy valóban Németország nyersanyagvásárlása lenne a felelős a Putyin- rendszer túlélőképességéért.