Ország a határon – Szénási Sándor jegyzete

A nyugati világ történelmének legnagyobb segélyhulláma és egységes szolidaritásának kinyilvánítása zajlik a szankcióktól kezdve óriáscégek orosz kapcsolatai felmondásán, önkéntesek toborzásán, pénzgyűjtésen, fegyverszállításon, a rendszer oligarcháinak vagyonfosztásán, putyinhű orosz karmestereknek való felmondáson túl a civil társadalmak egészen példátlan összefogásáig. Soha korábban nem állt ki a világ ekkora része egyetlen ország mellett. Soha még ennyi menekültet ilyen könnyen nem fogadott be az Európai Unió. És mégis.

Ukrajna pontosan tudja a támogatás mértékét és az értékét is, bár az embernek komoly kételyei vannak, hogy az utóbbi napokban halmozottan beígért fegyverszállítások egyáltalán eljutnak-e az ukrán erőkhöz, hogy nincs-e késő a konvojokhoz, vagy azokhoz a a repülőgépekhez, amelyeket nem a NATO, hanem egyes országok ajánlottak fel maradék szovjet készleteikből. Bár ukrán pilóták állítólag már Lengyelországban tanulmányozzák a NATO kompatilissá tett régi technikát, az áttanulásra, ami nem egy-két nap, aligha van idő.

Őrült rohanás van, az elérhető technika összegyűjtése, kétségbesett reménykedés, hogy a vállról indítható, és a tankok elleni páncéltörő rakétákat szállító járműveket ne lője szét menet közben az orosz hadsereg. Közben pénzeket is küldene a világ, legutóbb Ausztrália dobott be egy nagy összeget, amivel ebben a percben nincs mit kezdeni, de az újjáépítéshez jó lesz. Majd. Valamikor. Senki sem tudja, mikor. Ukrajna ezért is hálás. És mégis.

És mégis, érezhető, hogy az ukrán társadalomban keserűség is van a Nyugattal szemben, az ukrán vezetésben pedig ingerültség. A példátlanul hősies elszántság és kitartás ezekben a hetekben építi fel ugyanis, és egyáltalán nem ok nélkül a "Nyugat védőbástyája” modern kori mítoszát, ami – tudjuk – egyben a Nyugat árulásának is a mítosza. Ez alatt azt értem, hogy mindkettőben van igazság, és van igazságtalanság is, egyszerűen azért, mert a ráció, ami a Nyugatot, a NATO-t megállítja az ukrán határon, a végső küzdelmét vívó ország szempontjából értelmezhetetlen.

Amikor a no-fly zone elrendelését követelő ukrán nő azt vágja Boris Johnson szemébe, hogy ez a lépés nem fenyegetne a harmadik világháború kirobbantásával, mert az a már itt van, szerencsére nem mond igazat, de ide-oda totyogó Nyugattal szembeni indulata őszinte és kemény. Amikor a budapesti ukrán nagykövet azt mondja, hogy Ukrajna után Kelet- és Közép-Európa következik, mert Putyin nem fog leállni, az az orosz szándékokat illetően jogos mondat lehet, de benne van az a gyanú is, hogy ti, a Nyugat ezt nem értitek meg, inkább beáldoztok bennünket. Amikor Zelenszkij elnök azt követeli, hogy az EU azonnal vegye fel Ukrajnát, ami úgy nézne ki, mintha egy svájci széf zárjába egy százötven éves szakállas vaskulcsot próbálnánk beleerőltetni, csak olyan ígéreteket kaphat, amik félig üresek, félig meg tele vannak, de azok teljesítése is éveket követel.

Világos, hogy mindebből idővel erősödő megbántottság lesz, - már ha nincs máris – és sérelmi politika, magányérzet, egy nemzet számkivetett bolyongása az aknamezőn.

Mondhatjuk, hogy ez nincs így. Emlegethetjük a világ páratlan kiállását Ukrajna mellett, a szankciókat, a pénzeket, a szállítmányokat, az az ország, amelytől Putyin most mindent el akar venni, csak azt fogadhatná el, ha a Nyugat is mindent feláldozna a közös siker érdekében.

Ami a mindennél kevesebb, árulás, és ha Ukrajna végleg elesik, a bukása még égetőbb bizonyítéka lesz az árulásnak.

Itt tartunk.

Szénási Sándor jegyzete, a Hetes Stúdió március 5-ei adásában hangzott el.