Sikerek és kihívások - színpadon és uszodában – Bencze Ilona és Illés Fanni voltak az Ötös vendégei

Gyakran énekli önálló estjein Bencze Ilona azt a refrént, miszerint „Csak a nőkön nem fog az idő”. Rajta semmiképp. Gyakornokként már 1970-ben – éppen 50 éve – a Madách Színházban játszott. S mindmáig ideköti őt a rendszeresen színházba járók emlékezete. Jóllehet, 1992-ben megszűnt a társulati tagsága, akkortájt épp a színház is profilt váltott, mindinkább musicaljátszó teátrummá vált. De e keretek között is megtalálta helyét, igaz már szabadúszóként. A rendszerváltozás sok színészt tett kényszervállalkozóvá, számlaadóvá – s ezt a létformát Ilona sem tudta megszeretni. Mindenképp komfortosabb lenne biztonsági játékosnak lenni, de áll a kihívások elé!

Nosztalgiával idézte műsorunkban az egykori fantasztikus kollégákat. Márkust, Psotát, Pécsi Sándort, Kiss Manyit, Domján Editet, Husztit, Tolnay Klárit, Mensárost, Sztankayt. Vagy a kortársakat: Piros Ildikót, Almási Évát, Sunyovszky Szilviát. Lehetett volna közöttük komoly rivalizálás, egyfajta „cicaharc” is. De a színházigazgató, Ádám Ottó egyben kítűnő társulat- és karrierépítő is volt. Remek pedagógiai készséggel ígéretet tett Ilonának, a negyedéves főiskolásnak, hogy ha leszerződik, akkor bizony előtte, a maga „fachjában” más hasonló karakterű kolléganők is vannak még, be kell állnia fegyelmezetten a sorba, de ha türelemmel van, sorra érkeznek majd a szép szerepek. Ádám Ottó szavatartó ember volt! Nem véletlen a hűsége nemcsak a színházhoz, de a szerepeihez is. A Macskákban 30 éven át láthatta őt a közönség. Először Bombalurinaként, majd a szépkorú Grizabellaként. S ha a pálya mást dobott számára – s jött volna egy eseménytelenebb évad -, akkor beült a kisautójába, s szerepet vállalt Zalaegerszegen, Kecskeméten, Sopronban. Vidéken pedig olyan szép feladatokat kapott, melyekre Pesten nem adódott volna lehetőség. Színesebb lett ezzel az eszköztára.

Már külsős és szabadúszó volt, amikor a Madách Musical Stúdiójában felkérték őt tanításra, s itt vizsgadarabokat is rendezett. Innen jött a kedv és a kihívás a rendezésre is. S innen pedig jött egy újabb hivatás: a játékmesterség. Feladata lett Szirtes Tamás igazgató mellett a hosszú éveken át repertoáron lévő darabok karbantartása, felfrissítése és az újonnan belépő művészek „beintegrálása” az előadásokba. Ez már annyi impulzus a színpadon, de rivaldán túl is, hogy igazán sok élmény gyűlt fel benne, hogy ezeket mind kiírja magából. 10 évvel ezelőtti nagysikerű önéletrajzi könyve után már a következő köteten járnak gondolatai, s az anyaggyűjtésben épp a mostani karanténos hónapokban tudott igazán elmélyülni. Ami egyben jó alkalom volt megélni az intenzív nagymamaságot is. Végre kisunokájára is bőven maradt idő, akik ráadásul a karantén miatt nem tudtak hazautazni Görögországba.

A magyar-görög unoka mellől az utóbbi napokban már pár órára el-ellép és szalad a szinkronstúdiókba. Ilona azt a titkot is elárulta műsorunkban, hogy ő nemcsak a színpadi fellépésekre skálázik be, hanem bizony a szinkronfeladatok előtt is, már a kocsiban. Ha pedig van egy kis otthoni szabadidő, jön a torna, a mozgás. Mert a kortalanságot, a fittséget bizony nem adják ingyen, karban kell tartani magunkat, nála pedig a szépészeti korrekciók szóba se jöhetnek. Gyakran hallotta ő is az öltözőben Tolnay Kláritól, hogy „Ezek az én ráncaim, mennyi munka van bennük! A ráncaimat nem adom!”

Adásunk második órájában Illés Fanni Európa- és világbajnok paralimpikon úszónkkal beszélgettünk. Fanni lábak nélkül született, de a szülei mindent megtettek azért, hogy ép társai közt, hátrányos megkülönböztetés nélkül küzdjön meg a saját sikereiért, ahogyan bárki más. Egy gerincferdülés miatt kezdett el úszni, és egészen példátlan módon rövid idő alatt, egy év elteltével már országos bajnok volt. Az úszás a szenvedélyévé, hivatásává vált, bár egészen sokáig nem az ő állapotának megfelelő kategóriában volt kénytelen versenyezni. Nemcsak erről beszélgettünk azonban, hiszen Fanni évek óta elkötelezett a "rokik" (ahogy ő mondja) melletti társadalmi szerepvállalásban is. Meggyőződése, hogy csak azért, mert valaki mozgáskorlátozott, még nem kell egy életre a négy fal között maradnia, sőt. Fanni egyre derűsebben látja a mozgáskorlátozottak magyarországi helyzetét is, minden új akadálymentesítésnek örül, szókimondásával és humorával pedig éppen úgy motiválja "roki" és ép társait, ahogyan életútjával is.