Szécsi Noémi: Gondolatolvasó

A jelentősként számon tartott kortárs női írók egyikét, Szécsi Noémit még zenés irodalmi műsorunk, a Belső közlés indulásának évében láttuk vendégül rádiónk stúdiójában, ahol akkor készülőben lévő regényéből olvasott fel egy részletet. A kötet ugyanabban az évben jelent meg, és a híresen szigorú fiatal irodalomkritikus, Lengyel Imre Zsolt, aki egyébként szintén – még az azt megelőző nyáron – volt műsorunk vendége, bírálatában az egyik legjobban megírt új magyar nagyprózai műként méltatta.

A regény, amelyből a színházi látogatást elmesélő, szóban forgó rövid részletet a szerző felolvasásában mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, az 1848-as forradalom után Európában szétszóródó emigránsok világában játszódik, elbeszélője pedig egy süket kisfiú, aki a külvilággal csak jelnyelven értekezik, és ennek köszönhetően különleges nézőpontból látja és mutatja be környezetét. Ezt erősíti a szerző felolvasásának idomtalanságot sugalló jellegzetes tónusa is. A fenti hivatkozásra kattintva elérhető adásban pedig Marton Éva beszélgetését is meghallgathatják az íróval, amely a korábbi köteteivel is részletesen foglalkozik.

A regényrészlet a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg.

Részlet a regény eredeti, írott változatából - egy másik, mint ami elhangzik:

Szécsi Noémi: Gondolatolvasó – részlet

Idővel mi is fogadtunk látogatókat. Rokonokat.

Anyánk rokonai ugyan nem vettek részt eddigi életünkben, én mégis ismertem az embereknek ezt a fajtáját. Damamónak voltak rokonai, nem is kevés.

Ők azok, akik úgy érkeznek, mint a megszállók, a hétköznapi vendégek minden udvariassága hiányzik belőlük, és a közeli kapcsolat örvén bizalmaskodva sértegetnek.

Apánk öccse – apánk egy elrajzolt karikatúrája, ő maga evésben-ivásban tönkrement férfi – nevetésben tört ki, mikor először meglátott. Akkor még nem tudtam leolvasni a szájáról a szavakat, de később a maga mulatságára annyiszor elismételte, amikor barackot nyomott a fejemre, hogy megtanultam érteni:

Hát ez a kis vörös hol kapaszkodott fel a kocsira?

Nem ezt a szót használta – annak nem ismertem a jelentését –, de valahogy pontosan tudtam, hogy a hajam gesztenyeszínű árnyalatára céloz vele.

Most is látom magam előtt apánk elsápadó arcát.

Ilyenkor az öcsém neve jelent meg apám száján. Mit tudtam én, mit mond, letaglózottan meredtem magam elé, miközben ő valami olyasmivel védekezhetett:

A kisebbik jobban rám ütött. Ez tiszta anyja.

Emlékszem egy szüreti vendégségre. Amikor apánk előhozta a házból az öcsém tizedik születésnapjára készült fotográfiát, azt az étellel-itallal megrakott kecskelábú asztal körül ülő rokonság bólogatva csodálta a nagydiófa alatt.

Az öcsém hall. Az öcsém az ő fajtájuk.

Az hagyján, hogy nem értem a szót, nem tudok beszélni, de még az apámra sem tudok hasonlítani.

Az öcsém tud, pedig semmit nem tett érte. Micsoda aljasság. Ha létezik teremtő, mibe lett volna neki, hogy ha már nem halló fiúnak teremt, legalább ne vörös hajat adjon. Vagy ha azt ad, ne ezek közé dobjon, ahol kirikít.

A nagybátyánk az asztalra zsúfolt boros- és vizeskancsók, kenyérkosarak, húsos tálak, uborkás tálkák és musttal teli billikomok fölött átnyúlva a vállamra csapott. Felkaptam a fejem, hogy mit akar.

De ez is jóképű gyerek! – Mindenki egyszerre nézett rám. Apánk, nővérem, Szakáll, apánk egy özvegy unokahúga, nagybátyánk felesége meg egy kis szőke szakácsnő a nagyházból.

Csak az a nagy kár, hogy fiú – folytatta nagybátyánk, tekintetét a pörköltjére szegezve, amelynek csípős őszi levegőn megdermedő leve piros zsírmaszattá kenődött a fehér tányéron. Próbálta elkerülni felesége pillantását, aki egyre villámlóbb tekintettel nézett rá az asztal felett.

Egy szép süket nő! – artikulálta az ittas emberekre jellemző gondossággal, és szinte cuppantott hozzá. – Minden férfiember vágya.

Szakáll letette a borospoharát, és megérintette a vállamat, hogy rá figyeljek.

RÉSZEG – mutatta az asztal alatt, lopva a nagybátyám felé intve. Ezt vigasztalásnak szánta.

Megértően bólintottam. Felmértem nagybátyánk elázott állapotát, de én azt is tudtam, hogy apánk iránt józanon is meglévő keserűségét csak italosan meri kimutatni. Igyekeztem mindent a sokszor prédikált emberi esendőség számlájára írni. A süket ember megbocsát az őt gúnyolóknak, mert ő Isten szívéhez közelebb esik. Mások erre a kiváltságos pozícióra csak irigykedhetnek.

Noha nagybátyánk szíve nem isteni helyzetemtől keseredett meg. Nem sokat tudtam a gyerekkorukról, fiatalságukról, de azt láttam a két szememmel, hogy nagybátyánknak hiányzik a hozzájuk soha meg nem érkezett gyermek. Így nézek majd talán én is az öcsémre negyvenesztendősen. Egy liter óbor után azon nevetek majd, amin csak tudok. Azzal is könnyebb.

Vártam egy percet, hogy távozásomat ne nézzék sértődésnek, aztán otthagytam a társaságot.

Visszafordulva azt láttam, hogy a felesége összehúzott szemöldökkel feddi nagybátyánkat, aki feltehetően azzal védekezik, hogy „de hát nem hall”!

Bizonyosra vettem, hogy távozásommal még érdekfeszítőbb erkölcsfilozófiai eszmecserébe bocsátkozhatnak a süketségemről. Miszerint „a családban” – ez apánk összes nagyszüleit, unokatestvérét, apját-anyját, nála fiatalabb, de mégis elhunyt testvéreit jelentette – mindeddig nem akadt süketnéma. Sőt, apánk bizonygatta, hogy legjobb tudomása szerint a mindannyiunk előtt rejtve maradt anyai ágon sem fordult elő soha ez a fogyatékosság.

A következtetés egyszerű: létem Isten büntetése.

Apánk arcáról olvastam le, hogy sarokba szorították, és védekezni kényszerül.

Szívesen vitába szálltam volna velük, hogy az ő életük eseményei mennyiben isteni büntetések és jutalmak, de fájdalom, nem tehettem. Artikulátlan károgásomon csak nevettek volna.

 

És még valami:

A Klubrádió elindult Az Év Honlapja 2020 versenyen, amelynek egyik díja a közönség szavazatától függ. Kérjük, szavazzon ránk! Ezt az alábbi képre kattintva teheti meg.

Ha úgy döntött, támogat minket, akkor a verseny oldalára jutva, a jobbra fent látható kék gombra kell majd kattintania – mellette látszik, hány szavazatnál tartunk.

Ez is egy apró segítség a Klubrádiónak. Köszönjük.