Ungváry Rudolf derűsen mesélt családja "titkairól" a Magyar Nemzet-publicista fenyegetőzésére

Ungváry Rudolf író fia, Ungváry Krisztián alapos cikkben és videóban számolt be Bayer Zsolt publicista anyai nagyapjának nyilas és ÁVH-s múltjáról. Erre reagálva a Magyar Nemzetben Bayer kollégája, Szentesi Zöldi László fenyegető hangvételű írást tett közzé, amelyben a többi között azt írta: „Utánanézünk a történteknek, és – kölcsönösségi alapon – Ungváry Krisztián szűkebb rokonságáról, az állambiztonsággal kapcsolatot tartó apáról, anyáról és nagyapáról mesélünk egy kicsit.”

Ungváry Rudolf a Megbeszéljük adásában jelezte, ő erről nagyon sokat mesélt már, ennek nyoma van elbeszéléseiben. „Mindenesetre az urat nem mutatták be nekem, nem ismerem” – fogalmazott a kormánypárti lap szerzőjére célozva, majd hozzátette: „biztos neki se könnyű, ilyenkor kínjában az ember sok mindent delirál”.

Elmondta, felesége, Monspart Éva 13 éves korában, 1957-ben, a forradalom után egy évvel egy barátnőjével röpcédulákat ragasztgatott a falakra a devecseri éjszakában. „Hát persze, hogy elkapták”, bevitték a rendőrségre, és azért is problémás volt a dolog, mert apja, a volt huszártiszt nemrég szabadult Márianosztráról. A rendszernek olyan jól jött volna, mint egy falat kenyér, hogy a horthysta katona lánya is ellenforradalmár legyen. Azonban felesége apja volt a TSZ-ben az inszeminátor, a nép nyelvén a „nadrágos mén”, aki nagyon értette a mesterségét. Lóismeretére szüksége volt a szövetkezetnek, a TSZ beszélt a rendőrséggel, és a lányokat kiengedték néhány nap után. Hazatérve a szülők egy szó szemrehányást nem tettek Évának, inkább csak elmondták neki, hogy „mitől döglik a légy”. „Ennyi volt a feleségem kapcsolata a kommunista állambiztonsággal, lehet nyomozni” – közölte az író.

A saját történeteiről elmondta: a miskolci forradalmi diákszervezet egyik vezetője volt ’56-ban, ezért ’57-ben őt is letartóztatták. Gumibottal verték össze őket a pufajkások, a kihallgatásokon sem fukarkodtak az ütésekkel, mert ez nem Budapest volt, vidéken „megnyilvánult a korszellem”, és akkor is „hazafias alapon, a nép nevében”, szabadon lehetett megtorolni a dolgokat. Aztán internálták Kistarcsára, ahol olyan jó társaságba került, mint máskor soha, éjjel-nappal minőségi emberekkel volt, 30 és 80 év közöttiekkel, 20 éves korában. Úgy fogalmazott: csak figyelnie kellett rájuk, tulajdonképpen ez előrehozott posztgraduális képzés volt neki. Olyannal is találkozott Kistarcsán, aki ’44-ben azért került oda, mert zsidó volt, ’51-ben azért, mert burzsuj volt, ’57-ben pedig a biztonság kedvéért bekasztlizták. Mikor kijött a kistarcsai internálótáborból, rögtön a taxisofőrnek is elmesélte élményeit, mondta Ungváry Rudolf derűsen, hozzátéve, aztán a rendőri felügyeletet is élvezhette, miközben vasesztergályosként dolgozott. Hangsúlyozta, ezekről az élményekről beszélni kell, ő pedig nem panaszkodik, nagyon szép ifjúsága volt. „Isten a tenyerén hordozott, mindennel megajándékozott, mint most is, ezzel a jóízű gyanakvással, ami írásban megjelent” – utalt a friss cikkre.

Volt még egy kapcsolata is az állambiztonsággal: erre már a későbbi Kádár-korszakban került sor, 1976 körül. Egy régi osztálytársa, aki a szüleivel háború idején illegális kommunistaként Belgiumban volt, idővel a III/II-es ügyösztály valamilyen külföldi referense lett, és váratlanul elhívta egy találkozóra. Ahol szó szerint azt mondta neki, hogy „Rudikám, rád gondoltunk”. Egy német nyelvű követségen állást ajánlottak neki, hozzátéve: „mindent tudunk rólad, de az nem akadály”. Először lélegzet után kapkodott, félénken és nagyon óvatosan csak annyit válaszolt, hogy „izé”, most olyan munkája van, ami nagyon érdekli, és ezt akarja csinálni. Rátalált arra a szövegre, ami ilyenkor kell, elengedte őt az illető (akivel egyébként jóban vannak), és kiderült, hogy az ember milyen könnyen kihúzhatja magát egy ilyen helyzetből. Bár talán szerencséje volt, tette hozzá.

Arról is mesélt, hogy amikor a Vigilia című katolikus folyóiratnál dolgozott (máshova nem tudott írni), szerkesztője, Doromby Károly, aki apja helyett apja volt a szépirodalomban, azt mondta, „mindent csak teljesen nyíltan”. Volt egy törzsasztaluk, ezt mindenki tudta, a pincérektől a besúgókig, ott voltak a szerzők, a barátai, ő tele szájjal szidalmazta a kommunistákat, a többiek röhögtek rajta, és szerinte vagy elmebetegnek tekintették, vagy leírták a rendszer részéről. Ez volt az, hogy „mindent tudunk rólad”. Most is tudnak bizonyára – jegyezte meg Ungváry Rudolf.

A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg.