Ahol hallgatni szokás, ő beszélt – Kárpáti Iván jegyzete
Ferenc pápa nem uralkodni akart, hanem szolgálni. Nem a vatikáni díszletek között, hanem az eldugott nyomortelepeken, a menekülttáborokban, a börtönök falai között, a világ elfeledett sarkaiban volt igazán otthon.
Pirézek a Kárpát-medencében – Józsa Márta jegyzete
Nyilván van megfejtés arra, hogy egy eleve piréz-szituban élő társadalom miért lát ellenséget újabb pirézszerűségekben. Józsa Márta jegyzete.
A van és a nincs - Szénási Sándor jegyzete
Az önmagáért kiálló civilség nem feltétlenül új jelenség, valami nyugatosság mindig ott volt habként a társadalmon, mint valami illúziófelhő, ami annyi generációt vezetett már félre. Van, de a vanásnál sosem több. Örökös kisebbségre ítélt.
Mi lesz akkor miniszterelnök úr, hogy ha mégis lesz Pride? - Selmeci János jegyzete
Kedves hallgatók, fogadjanak velem. Két tippem is van, az egyik az, hogy hiába ment át a parlamenti bizottságon, végül nem fogják megtiltani a szivárványos zászlót középületekre helyezését, a másik pedig az, hogy ha mégis betiltanak egy zászlót, akkor a Fidesz jövőre elveszít a választást.
A hogyishívják – Szénási Sándor jegyzete
Azt mindenki döntse el maga, hogy az-e az egészséges társadalmi állapot, ha az emberek nem is tudják a köztársasági elnök nevét, az viszont kétségtelen, hogy aki most foglalja el a pozíciót, nem ad okot arra, hogy megjegyezzük.
Fokozni a fokozhatatlant - Kárpáti Iván jegyzete
A Millenárisra sebtében összeterelt élő Bayer-show különleges színfoltja a volt Gulyás Gergely, papíron a kormány egyik legerősebb minisztere, akinek nyilván vezeklésül kell most kiállnia ilyen haknikon. Nem kis szerepe volt abban, hogy a Varga-Magyar házaspár szép karriert futott be a NER-ben.
Nehogymá’ ő magyar legyen - Dési János jegyzete
Ha éppen az ügynöközés és az idegen érdekek vagy a szuverenitás kifejezések a néphülyítés és heccelés aktuális kifejezései, akkor természetesen a gránitszilárdságút is át kell csöppet faragni. Milyen jó is lesz majd azon rugózni, amikor kipécéznek valakit, hogy nehogymá’ ő magyar legyen, gyere vegyük el a az állampolgárságát. Höhö.
Vírus - Józsa Márta jegyzete
Újra aktívak a határállomások Ausztria felé. Egyelőre ismét vége a szabad határátlépésnek, ahogy Szlovákia irányában is ez a helyzet. Legutóbb a Covid-járvány alatt volt ilyen, most a szarvasmarhák 50 éve nem észlelt pandémiája, a száj és körömfájás a lezárások ellenőrzések oka.
Arató András: Anyanyelvünk tréfája
2/10/2023 18:33
| Szerző: Arató András
Vannak helyzetek, amikor a félreértések végül jól sülnek el, Arató András egy szerencsés kalandjáról számolt be.
Szeptember végén, amikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, az USA hazánkba akkreditált nagykövetének helyettese meghívja a hazai média néhány személyiségét egy kötetlen, off-record találkozóra. Jómagam is részesülök sok éve már e megtiszteltetésben, hiába, ha egyszer fölkerülsz a protokoll-listára, akkor ott is maradsz. Ennek az eseménynek a mottója: „uborkaszezon vége”.
Természetesen a beszélgetések tartalmáról nem számolok be, elvégre köt a „háttér-jelleg”, de talán annyit elárulhatok, tavaly váltottam néhány szót a magyar kormányzati körökben oly népszerű David Pressman nagykövettel, aminek keretében lelepleztem, mit is jelent ez az uborkás dolog. (A kovászos uborka egy olyan hungarikum, aminek nincs is korrekt angol fordítása. A Cucumber pickled with bread nem vezet eredményre, egyszerűen meg kell kóstolni.)
Lefolytattam egy-két fontos diskurzust, ezek keretében természetesen magasztaltam a hon állapotát, ám talán nem is említeném e jeles programot, ha nem történt volna egy „esemény utáni cselekmény”.
Baktatok a Bimbó úton az autóm felé, kicsit túl is megyek rajta, visszafordulok, így aztán jön velem szemben egy középkorú hölgy, kisebb guruló táskát húz maga után, megjegyzi, „jól itt hagyott minket”. Motyogok valamit arról, hogy húsz perccel a meghívón szereplő befejezési időpont előtt távozni talán mégsem olyan nagy udvariatlanság. Nem tudom, ki ő, de az ilyen helyzetekkel mindig óvatosan bánok, elvégre a név- és arcmemóriámra nem lehet hegyeket építeni. Ilyenkor általában próbálkozom olyan irányokba terelni a szót, hogy közben megvilágosodhassak. E célra csak mérsékelten alkalmas az időjárás méltatása, az időhúzás taktikáját viszont érdemes alkalmazni, hátha bevillan valami. Igazán akkor kínos a szituáció, ha az illető megkérdezi, „megismersz, ugye?”, amire csak igennel lehet válaszolni, és ügyesen kerülni a lelepleződést.
Udvariasan megkérdezem, hova tart a táskájával, a válaszból sok-sok következtetés levonhatóságát remélem. „Megoperálták a barátnőmet, egyedül van, ezért kivettem egy hét szabadságot. Most költözök hozzá egy hétre.” Ez így rendben is van, a fogadásnak vége, lehet menni szabadságra. Kutatok az emlékezetemben egy frissen műtött ismerős után, de ez a nyom sem használható. „És hol lakik a kedves lábadozó?” A Nánási úton.” A nyomozás újabb tárháza nyílik meg: „Szívesen elviszem, arrafelé lakom.” Kicsit szabadkozik, aztán köszönettel elfogadja a felajánlást, beteszem a bőröndöt a csomagtartóba. Elindulunk, beszélgetünk, csak nem rémlik semmi. Végül rászánom magam a kellemetlen, ám célravezető technikára, és megkérdezem, elnézést kérve, hogy csak úgy nem ugrik be nyilván ősrégi kapcsolatunk eredete: „Honnan is ismerjük egymást?” „Mi még sosem találkoztunk, én csak láttam, hogy az imént ment el a busz, azt hittem, maga is azon bosszankodik, ezért jegyeztem meg, hogy jól itt hagyott minket.” Nagyot derülünk mindketten a félreértésen – „és maga csak úgy beül egy vadidegen kocsijába?” „maga meg fölvesz egy vadidegent? – eldiskuráljuk a bő húszperces utat. Végül is mindenki jól járt, ő megspórolt egy hosszú buszozást, én meg amúgy is arra mentem volna, ráadásul megígérte nekem, hogy megveszi a hamarosan megjelenő új könyvemet. Elhiszem neki, pipáljuk ki: egy példány máris eladva!
