A szegények is esznek csokit – Selmeci János jegyzete
A kasszánál egy férfi fizet és közben a feleségét szidja, "huszonkétezer forint hallod, neked meg még kellett az a rohadt arckrém" – mondja neki "mások bezzeg a dubai csokit is meg tudják venni" tromfol a nő, és egyikük sem látja, ahogy a kasszás hang nélkül eltátogja, hogy a szegények.
Távolban egy fehér vitorla - Szénási Sándor jegyzete
Persze normálisan megélni mindenki szeretne, de az első szerelem elmúltával a legkonokabb tini is belátja, hogy a boldogság nemcsak ritka, de roppant múlékony is, jön is, megy is, ahogy épp kedve tartja, bízni benne, pláne felméréseket alapozni rá hülyeség.
Nagy Márton álmai – Kárpáti Iván jegyzete
Tulajdonképpen én is lehetnék nemzetgazdasági miniszter, nekem is vannak vágyaim, álmaim. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
Miasszonyunk - Józsa Márta jegyzete
És ha túlélik, és ha még Magyarországon is átverekszik magukat, akkor egy hosszú-hosszú vándorlás után az újra a régi pompájában tündöklő Notre-Dame-hoz is eljuthatnak. Amelynek falai között, vagy mellett most éppen úgynevezett keresztény politikusok pókereznek emberéletekkel.
Dutyi – Józsa Márta jegyzete
Vannak szerencsésebbek és szerencsétlenebbek a rácsok mindkét oldalán. Neves és névtelen hőzöngők korát éljük, némelyik rács mögé kerül, némelyik trónra.
Majd újra felkereslek – Szénási Sándor jegyzete
Működött-e a Menczer-féle módszer Magyar Péter végre-valahára történő, a Fideszben erősen vágyott kiiktatására? Lehete-e ellene fideszes csodafegyver? Szénási Sándor írása.
Huhogók – Herskovits Eszter jegyzete
Mondhatnak bármit a száraz gazdasági adatokkal operáló elemzők, abban igaza van a minisztériumnak, hogy manapság fokozott bátorság kell a fogyasztáshoz. Már-már vakmerőség bemerészkedni egy boltba.
Bérlakás nélküli bérlakáspiac - Rózsa Péter jegyzete
A lakások fenntartási költsége egyre magasabb, az átlagos bérleti díj szintén, miközben ismét megjelent az infláció, a bérek ettől elmaradnak.
Gábor György: De és but és aber és mais
2/11/2023 07:47
| Szerző: Gábor György
Mostanában a leggyakoribb szó, amit a legkülönbözőbb nyelveken olvashatok, a "de", a "but", az "aber", a "mais" és így tovább.
Sok-sok nyelven elolvashatom, hogy mennyire rettenetes volt október 7. szörnyű, tragikus, borzalmas, mindenkinek sírhatnékja volt, aztán következik a de, a but, az aber, a mais és így tovább.
Lehet, rossz az emlékezetem, de nem emlékszem arra, hogy az elmúlt évek-évtizedek során egy-egy piaci merénylet alkalmával, amikor a dinnyékkel és paradicsomokkal együtt robbantak a napi bevásárlást abszolváló nagymamák és nagypapák, vagy egy diszkó elleni merényletkor, amikor vérbe fagyva maradtak a táncparketten a tinédzserek, vagy amikor buszmegállókban árválkodtak gazda nélkül maradt iskola- és aktatáskák, amikor napi rendszerességgel kopogtattak az izraeli házak tetőzetén a rakétatörmelékek, nem is sorolom tovább, szóval akkor sok hasonló „de”-t olvastam volna, megannyi abert, butot, mais-t, s nem emlékszem hatalmas tömegtüntetésekre, palesztin zászlók égetésére, mecsetek elleni támadásokra, horogkeresztes falfirkákra a különféle arab nagykövetségek falain, továbbá nincsenek emlékeim arab társait vagy tanárát megkéselő zsidó gimisről sem. Nem emlékszem az október 7-i merényletet követő giga tüntetésekre, pedig más alkalommal már az „esemény” bekövetkezte után 20 perccel megy az örömködés és az önfeledt ünneplés erre is, meg arra is, Párizstól Berlinig, Londontól Brüsszelig, New Yorktól Sydney-ig, s az egész muszlim világon át, keresztül-kasul, minden valamire való de és but és aber és mais nélkül.
És miért csak a zsidó katonákkal szemben fogalmazódnak meg roppant szigorú emberjogi elvárások, másokkal, például állig felfegyverzett terroristákkal szemben vajon miért nem? Belegondolnak-e vajon a humanitárius jogvédők abba, hogy ha hasonló követelésekkel álltak volna elő a szövetséges hatalmak fegyveres erőivel szemben a II. világháború idején, mennyi ideig tartott volna még a világháború, mennyi ideig maradt volna fenn a fasizmus és nácizmus, s mennyivel több áldozatról beszélnénk most? És miért a zsidó katonákat szidalmazzák, miért nem azokat, akik – nem mellesleg: vallási meggyőződésükből fakadóan (de erről hamarosan részletesebben is írok) – saját honfitársaikat, köztük gyerekeket használnak fel élő pajzsként? És miért kizárólag a Hamasz statisztikái, kimutatásai és jelentései tekintendők hiteleseknek (vesd össze az Al-Ahli al-Arabi kórház esetét és így tovább), s az ENSZ és a legkülönfélébb, erősen szelektív felfogású „emberjogi intézmények” vajon miért épp ezeket veszik át engedelmesen és szolgai alázattal?
S hogyan lehetséges az, hogy egyik napról a másikra milliók válnak vallási, történelmi, politikai, biztonságpolitikai, katonai és emberjogi szakértőkké?
És tényleg minden kimondott és leírt mondatunkban ott a helye a „de” ellentétes kötőszónak?
Semmit sem lehet egyenesen kimondani? Még azt sem, ami tényleg olyan egyenes, mint a nyíl?
