Diplomácia a ZOO-ban - Józsa Márta jegyzete
A ma már soha nem emlegetett – bár papíron még létező – el nem kötelezett országok jobbára nagy pompával utazgató államfői nem ritkán tértek haza egy-két elefánttal a puttonyukban. Lásd Josip Broz Titonak az adriai Brioni szigetén harmadik világbéli királyi és főkormányzói adományokból létrejött egykori magánállatkertjét.
Tervek jövőre – Szénási Sándor jegyzete
Az őszi hangulat beköltözése a NER-elitbe tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a politikai évszakváltozás réme O.V. esetében dacot és nem beletörődést fog jelenteni, sőt.
Hatalmi térképészet - Kárpáti Iván jegyzete
A fővárost szétkapják, egymással semmilyen összefüggésben nem lévő területeket kötnének össze, és szervesen összetartozó városrészeket vágnának el egymástól politikai képviselet szempontjából.
Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.
Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.
Pénzen vett barátság – Neuman Gábor jegyzete
Vajon mennyit is ér Orbán és Trump barátsága. A Le Monde szerint több tízmillió eurót. Ez manapság átszámítva, minimum 10 milliárd forintot jelent, de lehet, hogy sokkal többet.
A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete
Gulyás Gergely miniszter mindenesetre orbitálisat tódított, amikor azt állította, hogy a hackerek kezébe került adatok között nincsenek igazán fontos vagy érzékeny adatok. Pinocchio-miniszter alighanem ismét hülyének néz bennünket, csak az ő orra nem nő olyan gyorsan, mint a hazudós fabábué.
Videorodeo – Szénási Sándor jegyzete
Mint egy FSZB-tiszt mondta: keresd a nőt, és megvan a kompromat. Mi valahol itt tartunk most. Nők, ellenzék, a hatalmi elit kihívása.
Kardos András A diktatúra "tündöklése" és bukása – első rész
11/04/2023 13:41
| Szerző: Kardos András
A mostani század sajátsága az, hogy Európában létrejöhetett egy a valóságot felfüggesztő diktatúra. Tudomásul kell venni, hogy a (pszeudo-) kommunikatív diktatúrában a liberális demokráciából megörökölt többpártrendszer nem működik. Sőt: egypártrendszer sincs, ugyanis a Fidesz nem párt valójában, hanem az önkényuralom transzmissziós szervezete, egyetlen dolga a párt látszatának legitimálása és az Első Ember mindenkori akaratának végrehajtása.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy az Orbán rendszerének megértéséből fakadó fogalmi és egzisztenciális következmények egy részét felvázoljam, és a „zsákutcás magyar történelem” (Bibó) jelen tragikusnak tetsző helyzetében legalább felvillantsam a lehetőségét annak, hogy igenis van esélyünk még kifarolni a zsákutcából.
Tudományos korrektséggel a Magyar-Madlovics szerzőpáros nyomán patronális autokráciának hívjuk Orbán rendszerét, közérthetőbben pediglen (pszeudo-) kommunikatív diktatúrának. Azért így, mert a 21. századi Nyugaton vagy annak vonzáskörében alapított diktatúrák nem lehetnek a szó hagyományos, 20. századi értelmében vett önkényuralmak. Az önkény eredeti működésmódjához ma már egy másik látszatvilág tartozik, mint a múlt századi diktatúrákhoz.
Ott is volt egy álnyelv, melyet kvázi hivatalosan használni kellett, mondjuk „elvtárs” volt a tanár is, meg a tanácselnök is, ám az intézményrendszer egyáltalán nem volt látszat: minden az államé, illetve a Párté volt, (igaz, azt is „társadalmi tulajdonnak” becézték), minden és mindenki őket szolgálta, senki nem rejtette véka alá, hogy a „szocialista demokrácia” voltaképpen diktatúra, rosszabb éveiben proletárdiktatúra. (Soha nem volt az: mindig csak a nómenklatúra diktatúrája volt, hol véresebb, hol enyhébb.)
A rendszerváltás utáni, 21. századi autokráciák azonban kétfenekű látszatrealitásba kénytelenek csomagolni a diktatúrát. Egyfelől a nyelv orwelliánus használata szükségeltetik, másfelől az intézményrendszer látszatdemokratikus átbábozása. Vagyis: formálisan, látszat szerint, nem tudják megszűntetni a demokratikus intézményrendszert (választás, többpárti parlament, Számvevőszék, Alkotmánybíróság, Független Ügyészség stb.), ezért egyfelől kiüresítik őket, valójában az önkényúr szolgálatába állítják, és a klientúra érdekkörének védelmére használják.
Igen ám, de az elbábozás az nem más, mint egy nemlétező nyelvi világ agresszív megteremtése, azaz egy (pszeudo-)kommunikatív ellenforradalom, melyben a hívek megvezetése részben félelmek, részben hősi múltak, részben álideológiai panelek permanens erőltetése, részben ellenségképzés révén történik, etc.: magyarán, mára az orbáni „magyarán” egy olyan nyelvet jelent, mely megfosztja a híveket a valóságtól, viszont cserébe adományoz nekik egy soha nem volt nyelvi másvilágot, melyben, ha kellő erőszakossággal ismételgetik, akkor létrejön egy (pszeudo-) kommunikatív alapzatú hitrendszer. Vagy más nyelven: a 21. századi EU-n belüli diktatúra a spektákulum látszatvalóságának manipulatív manifesztációja.
A mostani század sajátsága az, hogy Európában létrejöhetett egy a valóságot felfüggesztő diktatúra, s ennek a szerkezeti alapja a hegeli látszat valósága. Fidesz magyarán, nem egyszerűen egy propaganda-populista módon ránk öntött hitrendszerről van szó, ilyen volt a bolsevik diktatúra, hanem a kommunikáció által vezérelten létre kellett hozni a félelem és a gyűlölet által összeabroncsolt pszeudovalóságot, és a maffiaállam patrónus-kliens rendszerében el kellett hitetni ezen az álnyelven, hogy a rendszer nyertese a hívők 2 és fél milliós tagozata.
Ehhez kell az alkalmazott, de sose vallott ideológia, és főleg a félelem, a gyűlölet és a rajongás nyelve. Gondoljunk a semmit nem jelentő NER-re, az Alaptörvény asztalára, a „Nemzeti Trafiktól a Nemzeti Akármicsodákig” kisajátított és egyben minden "ellenséget" a nemzetből kizáró nyelvhasználatig. Lásd még, "háborúpárti" az, aki nem Orbán "béketervének" a híve, aki kiáll az agresszor oroszok határok mögé történő visszavonulása, mint a béke feltétele mellett. No, meg persze a "dollárbaloldal". Gulyás Gergely legfrissebb gyűlölbeszéde: „Magyarországon a baloldal által kínált politikai termék ma a hazaárulás.” Ehhez még szükséges egy Első Ember, akinek a rajongók vakon is elhisznek mindent, hiszen álmaik pszeudovalóságának megtestesítőjét látják benne, akit ráadásul sámáni tehetséggel ruháznak fel milliós szektája milliói.
A kérdés az, hogy a leválthatatlanság képzetébe manipulált, és választásokon majdnem valóban a váltás lehetetlenségét sugalló helyzettel mit kezdjenek azok a milliók, aki nem ájultak bele Orbán világába, viszont pártjaik, négyszer kétharmaddal a földbe lettek döngölve. Tudomásul kell venni, hogy a (pszeudo-) kommunikatív diktatúrában a liberális demokráciából megörökölt többpártrendszer nem működik. Sőt: egypártrendszer sincs, ugyanis a Fidesz nem párt valójában, hanem az önkényuralom transzmissziós szervezete, egyetlen dolga a párt látszatának legitimálása és az Első Ember mindenkori akaratának végrehajtása.
Ezek után nem meglepő, hogy az „ellenzéki párt” vagy pláne „pártok” valósága is régen ködbe veszett. Ránézésre persze valami ilyesmik, voltaképpen nem mások, mint a látszat valósága: a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra fenntartó oszlopai. A maffiaállam nem pusztán a kormányzó pártot számolta fel, de az ellenzéket is. Bábellenzéket gyártott magának. És egészen elképesztő, hogy ezt az „ellenzék” legtehetségesebb tagja sem hajlandó észrevenni, sőt, ellenérdekelt ebben. Gyurcsány Ferenc, merthogy persze róla van szó, a minap ezt mondta:
Szerinte az ellenfelei szeretnék őt „kirugdalni a magyar politikából”. „A még gyengébb és még közepesebb, a saját oldalamon levő csávók, merthogy tehetségtelenek, ezt látják a legkönnyebb megoldásnak, hogy megszabaduljanak tőlem” – idézte a volt kormányfőt a Telex.
Abban bizony igaza van, hogy az ő oldalán nagyjából majdnem mindenki úgy tehetségtelen ahogy van, leszámítva néhány kivételt. Csak az a nagy baj, hogy Gyurcsány a maga 20 százalékával érvel a többiek 2 százalékával szemben, holott valójában semmiféle ellenzék nincsen, egyszerűen azért, mert Orbán diktatúrája nem tűr semmiféle hagyományos értelemben vett pártokráciát, sem a hatalom, sem az ellenzék oldalán. És bizony az „ellenzéki pártok” besétáltak a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra csapdájába. Hittek a szemüknek: azt hitték, hogy ha van látszatparlament, van látszatválasztás, akkor van a hatalom és van az ellenzék.
Frászkarikát. És a helyzetet az sem menti, hogy bizony az EU-ban sem értették ezt sokáig, és bizony mi, magyar értelmiségiek is nehezen jöttünk rá a diktatúra valóságos szerkezetére, én magam is hittem az előválasztásban, stb. Igen, ebben hatalmas a demokrácia és a szabadság elkötelezettjeinek a felelőssége. A pártoké persze nagyobb, de ez csak annyiban érdekes ma már, hogy ha nem akarjuk a következő harminc évet is azzal tölteni, hogy a Rogán-gépezet újabb Bencsikek általi rémüzeneteit kelljen hallgatnunk, ha nem akarjuk, hogy az egyetemek, iskolák, kórházak feltett kézzel évtizedekre bevonuljanak a Mészárosok alá, akkor ezzel a struktúrával végre számot kell vetnünk.
A következő részben azonban szembe kell néznünk nem pusztán a pártokrácia totális bukásával, hanem újra kell gondolnunk a „civilokrácia” létmódját is, mert, hogy még egy rossz hírrel zárjam ezt a részt: az orbáni autokrácia lényegében – éppen úgy, mint a pártrendszert – a civilek, még jóformán ki sem alakult rendszerét nem is fölszámolta, hanem csírájában fojtotta el.
