Kardos András: A diktatúrák sorstalansága

Kedves Bandi!

Köszönet a válaszért, mai időkben ez is nagy dolog. Remélem lesz alkalmunk mindezt rendesen végig beszélni, most hamarjában csak három dologra reflektálnék, abban egyetértek ugyanis, hogy nagyon nehéz ügyek ezek.

1.

Első indulatomban megemlítettem Auschwitzot meg az ott pusztultakat, bár én egyáltalán nem akartam a múltról beszélni, de a családomról meg végképpen nem. Csak azért szaladt ki a gépemből, mert erőset akartam mondani az ügyben, hogy mindenki magában hordozza-e a háborút. Egy frászt. Ugyanis ezzel tévútra kerültünk. Minden tiszteletem és együttérzésem a családod tragédiái iránt a létezett szocialista diktatúrában, de hát én ezt egyáltalán nem vontam kétségbe. Nem a családi múltakat akartam megidézni, csak naivan azt hittem, hogy így evidensebb lesz az állápontom, miszerint ógörögök ide, Machiavelli oda, dehogyis van benne mindannyiunkban a háború szükséglete, még ha elfojtva is. Szerintem például benned sincs.

De ha már: igen, én is diktatúrának tartom a szocializmus mindkét szakaszát, a sztálinizmust is, a kádárizmust is. De szerintem Te ezt tudod. Viszont: ennek nincs köze ahhoz a kérdéshez, hogy Orbán rendszerét is diktatúrának tartom, kicsit pontosabban maffiaállamnak, és ebben, ha jól értelek, van különbség köztünk. Minden kritikáddal együtt, Te Orbán rendszerét nem tartod önkényuralomnak, hiszen éppen ezért beszélsz „diktatúrázgatókról” velem kapcsolatban. Tegyük világossá: nem attól diktatúra pusztán egy rendszer, hogy elvisz a fekete autó. Még a Gulág sem kell hozzá. Önkényuralom viszont igen, amikor egy hatalom a saját kénye kedve szerint rombolja szét az intézményrendszert, amikor a demokrácia alapját képező a fékek és egyensúlyok rendszerét megszünteti, amikor mindenkit fenyeget, aki nem gazsulál, amikor félelemben tart tanárokat, orvosokat, színészeket, akárkit, amikor „ellenség” lesz az USA-ból és az EU-ból, amikor… Nem folytatom: amit Orbán kiépített, az nem demokrácia, hanem önkényuralom, bizony diktatúra. És ez nem nyafogás, hanem rendszerkritika. 

2.

Azt írtad: „Az intranzigens megvetés/gyűlölet/gyanakvás, amit az attitűdöd (Te személy szerint talán nem!) sugall – romboló. A gyűlölködésnek az a típusa, amit mindkét oldalról folyamatosan tapasztani, tartok tőle, irreverzibilis folyamatokat gerjeszt, és olyan módon roncsol, hogy azt juttatja eszembe: az én életembe ezek a sebek be nem gyógyulhatnak.”

Azt hiszem, fontos pontnál vagyunk. A Te álláspontod szerint az én magatartásom, ok: attitűdöm, gyűlöletet, megvetést, gyanakvást sugall. Ráadásul a „mindkét oldali” gyűlölet egyforma módon „irreverzibilis folyamatokat” gerjeszt. Hát először is: én soha nem gyűlöltem senkit, számomra ez ismeretlen érzet. (Megvetést és undort igen. De az nagyon más.) Továbbá, Te egyenlőségjelet teszel a „két oldal” közé gyűlölködés ügyben. Nem csak arról van szó, hogy én személyesen egyáltalán nem gyűlölők senkit, hanem arról, hogy a Fidesz-diktatúra urai és kiszolgálói Bayertől Bencsiken át Kövérig, a hatalom magasából megképezték a gyűlölet nyelvét, az ellenségképzés nyelvét, a kirekesztés nyelvét, és ebben semmiféle egyenlősítés nem állja meg a helyét a „két oldal” között. Ugyanis a Fidesz nyelve valóban a gyűlölet nyelve, míg akár a béna „ellenzéki pártokat” nézed, akár a liberális értelmiséget, ott bizonyára találhatsz sok hülyeséget, de intézményesített gyűlöletnyelvet nem.  Rossz mondatok ott is lehetnek, de ez nem képezett semmiféle gyűlölet szövetet, mint a Fidesz kommunikációja.

A „mindenkivel párbeszéd” pozitív gesztusa, ami elvileg nagyon is szép és hasznos attitűd, itt nem működik: Nem lehet párbeszédet folytatni olyan emberekkel, akik az ellenfelet hazaárulónak, aljadéknak tartják, akik a hatalom esernyője alatt belerúgnak mindenbe és mindenkibe, akiről az gondolják, hogy az útjukban áll. Mondok két példát. Amikor Bayer Zsolt kitüntetése után nagy felháborodás tört ki, Bayer megszervezett egy „békekávézást” a baloldal néhány emberével, és megígérte, hogy gyalázkodó hangnemét visszafogja, mint ahogyan egyetlen egyszer Gulyás Marcinál a Partizánban így is tett, (akárcsak Gajdics kartársa), majd folytatták a gyalázkodást, mintha mi sem történt volna. Aztán emlékezz, Bandi, arra, hogy Vidnyánszky, miközben éppen kinyírták az SZFE-t, a tévében közölte, hogy Karsai Gyurinak, aki mellesleg az SZFE egyetemi tanára, és jeles klasszikafilológus, a Doktor Iskola akkori vezetője, no szóval, Vidnyánszky nyilvánosan közölte, hogy azt bizony nem tudja elmagyarázni Karsainak professzornak, hogy mi a nemzet, mert azt ugyebár Karsai nem értheti meg… Legyek egyértelmű: nincs pozitív hozzáállás a gyűlölet és a kirekesztés világához, és nincsen kétoldalú gyűlölködés sem: ez az „egyet ide, egyet oda” gesztus pont a lényeget takarja el, azt, hogy önkényuralomban élünk. Ezt a rendszert kritizálni szerintem köteleségünk, beszélgetni a képviselőivel pedig csak a diktatúra legitimáláshoz vezet.

Bandikám, látod, nincs egalizálás. Nincs olyan, hogy az egyik jobbról gyűlölködik, a másik meg balról. És akkor középen állás sincs, mert nem csupán a felelősség morálisan és politikailag a diktatúrát gyakorlóké, hanem ők azok, akik kettéosztották a nemzetet, és ők azok, aki a gyűlöletre alapozták politikájukat. Itt nincs és nem is lehet semmiféle egalizálás, noha tudnod kell, hogy én aztán bírálom az „ellenzéket” eleget, de soha nem tennék egyenlőségjelet a hatalom diktatúrája és az ellenzék bénasága közé. És ez nem kioktatás egyáltalán, hanem arról szeretnélek meggyőzni, hogy: 1. Én szenvedélyes vagyok, gyűlölködő soha. 2. A hatalmi helyzetükkel gyűlölködve visszaélőkkel szerintem nincs meg a „pozitív párbeszéd” lehetősége.

3.

Azt írod a végén, hogy én ne szabjam meg, hogy az irodalom mit tegyen, és merre menjen. Mint helyesen mondod, ez nálam nagyobb embereknek sem sikerült. Ez ugyan igaz, de természetesen mindenkinek, így akár csekélységemnek is jogában áll azt gondolni, hogy a művészetnek legalábbis egyik feladata a mindenkori diktatúra elleni küzdelem, még ha a formák közvetítésén keresztül is, ha tetszik: igenis dolga a művészetnek (irodalomnak) a szerintem egyáltalán nem patetikus szabadságnak, mint alapértéknek a művészi formába öntése.

4.

Kicsit szorongva, de mégis ideírom: Ha valóban foglalkoztat Téged Pándi Pál, vagyis az apám és az én viszonyom, akkor tisztelettel javaslom, hogy olvasd el a Teherpróba című tavaly megjelent Pándi kötet előszavát, melyet én írtam. Abból talán meg fogsz valamit érteni apám és az én viszonyomról, és talán azt is pontosabban fogod látni, hogy mint cikked legvégén amúgy helyesen mondod, miért nem sikerült Pándinak (sem) megmondania, hogy az irodalomban merre van előre.

Csak az nem értem Bandi, hogy került Apám egy, a mai diktatúráról folytatott vitában, leveled végére. 

Barátsággal: A