Szórakázzatok, majd beállítjuk optimálisra
A Fidesz finom üzenete: izmozhattok, küzdhettek, tehettek amit akartok – mi is azt tesszük, amit akarunk. Bármikor átírjuk, átszabjuk, átejtünk titeket.
Igazság a paywall mögött (sincs) – Selmeci János jegyzete
Az igazság persze egy, sőt tíz másodpercben sem mondható el, néha egy kiváló újságíró hosszú cikke vagy riportja, és három megszólaltatott szakértő is kevés ahhoz, hogy bármire is jussunk egy bonyolult kérdésben, amiről egy narancsszínű politikus, államilag széttámogatott kormány-progapandista vagy egy mezei tiktokker tíz másodperc alatt világgá üvölti a maga igazságát.
Diplomácia a ZOO-ban - Józsa Márta jegyzete
A ma már soha nem emlegetett – bár papíron még létező – el nem kötelezett országok jobbára nagy pompával utazgató államfői nem ritkán tértek haza egy-két elefánttal a puttonyukban. Lásd Josip Broz Titonak az adriai Brioni szigetén harmadik világbéli királyi és főkormányzói adományokból létrejött egykori magánállatkertjét.
Tervek jövőre – Szénási Sándor jegyzete
Az őszi hangulat beköltözése a NER-elitbe tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a politikai évszakváltozás réme O.V. esetében dacot és nem beletörődést fog jelenteni, sőt.
Hatalmi térképészet - Kárpáti Iván jegyzete
A fővárost szétkapják, egymással semmilyen összefüggésben nem lévő területeket kötnének össze, és szervesen összetartozó városrészeket vágnának el egymástól politikai képviselet szempontjából.
Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.
Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.
Pénzen vett barátság – Neuman Gábor jegyzete
Vajon mennyit is ér Orbán és Trump barátsága. A Le Monde szerint több tízmillió eurót. Ez manapság átszámítva, minimum 10 milliárd forintot jelent, de lehet, hogy sokkal többet.
Kardos András: Búcsú az ellenzéktől
16/02/2023 20:03
| Szerző: Kardos András
Ha nem akarjuk, hogy életünk végéig, és azon is túl, diktatúrában éljük le az életünket, meg kell tanulnunk radikálisan szembenézni a való világunkkal. Az önbecsapás apologetikus nyelve az ég egy adta világán nem vezet már sehova.
Biztosan sokan vannak, akik még emlékeznek TGM Búcsú a baloldaltól című réges-régi írására. majd Eörsi István Búcsú Gazsitól c. válaszcikkére. Tudjuk a történetet: Gazsi akkor, a kilencvenes évek legelején konzervatív fordulatot vett, átmenetileg búcsút intett a baloldalnak, hogy azután, mint radikális baloldali néhány év múlva ismét forduljon egyet. Nincs ezzel semmi baj, ha a világnézeti fordulatnak megalapozott indokai vannak, ha az új értékrend jól megérvelhető módon tűnik fel a közönség előtt. A fordulat, elvben, védhető. Ilyen értelemben védhető a búcsú is a régitől, mint ahogyan az is, ha mások, mint jelen esetben Eörsi, nem tudják elfogadni a fordulatot. Ez is érthető.
Magam nem vagyok a búcsúzások nagy híve, de ha világnézeti, magatartásbeli váltásról van szó, akkor minimum érdeklődéssel figyelem a fordulatot és a búcsút. Baj igazán akkor van, ha azért kell búcsúzni, mert az a világlátás és magatartás melytől megválunk, voltaképpen a búcsúra kényszeríti az embert, mert eredeti terepén már nem találja meg saját, változatlanul vallott értékeit.
Ködösítés nélkül: az Orbán rendszer létező „ellenzéke”, a 2010 óta regnáló „baloldal” plusz kevert mások (liberális?, középjobb?, ki tudja), szóval Orbán ellenzéke a negyedik kétharmados vereség után nem egyszerűen összezuhant, hanem, mint azt az elmúlt hetek beszédei Donáth Annától Márki-Zay Péterig világosan mutatják, már egyáltalán nem látják, hogy hol és miben élünk, nem látják, hogy mi volna az ő dolguk, mi volna a szerepük, és egyáltalán: milyen az a világ, milyen az az önkényuralom, amiben létezünk, és mit kéne tenni egy milyen világért, hogy a diktatúrát le lehessen váltani. De mire? És kik? És miért?
A szegény ellenpártok most egymás ellen fenekednek, „öncélú orbánozásról” beszélnek, meg „élhetőbb világról”, az egyik elviszi a másik politikusait, MZP a bődületes bukás után még új pártot akar, a Momentum bedobja aduásznak Donáthot, aki azt mondja, hogy a hazugság világa magától összedől, a DK letarol mindenkit és árnyékkormányt mímel, az MSZP de facto nincs, nem sorolom. Ugyanis már nem az egyes mondatok kártékonysága az érdekes és bírálandó, hanem egy egyszerű ténnyel állunk szemben: 13 év után ezzel az „ellenzékkel” nem megyünk semmire. Ennyi bukás, ennyi szörnyűség után amit évtizede átélünk, az „ellenzéki pártok” jobb híján egymást akarják legyőzni, ekézni, megsemmisíteni és így tovább. Nyilván okkal-joggal teszik mindezt. Ugyanis eredeti szerepüket, hogy alternatívát mutassanak Orbán diktatúrájához képest, évtizede nem töltik be. Mi marad helyette?
Lehetett volna az önkritika, a radikális önbírálat, a visszavonulás, bármi, ami azt mutatta volna, hogy tudják, hogy rosszul csinálták, hogy érzik, hogy valójában nem rendszerellenzékei a diktatúrának. Ehelyett jött a szokásos nyelvi és politikai reakció: egymás marása, ami azért tragikus, mert mindenki a másikban látja a bajok forrását, enmagában se szálkát, se gerendát. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy az előválasztást, mely az egyetlen demokratikus és szabad élményünk lett volna évtizede, részben a második forduló furcsaságai, részben az előválasztás utóélete tönkretette. Én elfogadtam a demokratikus döntést, támogattam MZP-t, akivel nem csak az a baj, hogy rengeteg hibát csinált a kampányban, hanem az, hogy nem érti: ennyi hiba, ekkora vereség után, neki nem országos pártot kéne gründolni, mintha mi sem történt volna, hanem levonni a tanulságokat: ekkora bukás után a polgármesteri helyét kéne mint utolsó mentsvárat védeni, és nem erőltetni azt, aminek azért mégiscsak az arca volt: a Fidesz elleni országos fellépést, mint „lehetséges alternatíva” remény nélküli tovább képviseletét. Róla csak azért beszélek név szerint, mert ha mellé álltam, és ezt ma is vállalom, az előválasztás után, akkor most a kudarcával is számolnom kell: igaz, nem csupán ő bukott meg, hanem az egész „egyesült ellenzék”, de mégiscsak ő volt az arca a bukásnak, noha messze nem egyedüli oka.
A magam részéről semmi reményt nem látok arra, hogy az évtizede így-úgy létezgető „ellenzékből” valaha is a diktatúra valós ellenzéke legyen. Ez nyilván nem pusztán a személyekre, hanem az egész szerkezetre vonatkozik.
Meg kell szerveződnie egy új Nemzeti Ellenállási Mozgalomnak (NEM), írom le sokadszor, mely új alapokon, nagy tömegbázissal meg tudja magát értetni az emberekkel, mert új nyelven, új arcokkal, új szabadság és demokrácia és új nemzet képpel rendelkezik. Amíg ez nem történik meg, persze csakis békés, határolt forradalomként, addig marad az önkényuralom. Mindezekért: én elbúcsúzom ettől az ellenzéktől.
