Tagosítás - Szénási Sándor jegyzete
Ukrajna igazán egy szót sem szólhat, amiért az amerikaiak a háta mögött tárgyalják le az oroszokkal a tűzszünet, és majd a béke kérdését is, mert az Unió is kiskorú státusban van. Nincs köze a nagyok dolgához, akkor se, ha amúgy az az ő legsajátabb dolga lenne: a végén megmondják neki, hogy merre hány óra, és alászolgája.
Maffiaállam mozgalmas hétköznapjai - Kárpáti Iván jegyzete
Most, hogy Matolcsy ment és a belpolitikai helyzet is kiélezett, nem kizárt, hogy példát statuálnak velük, megmutatják, hogy üldözi a korrupciót a jó cár, akit átvertek a bojárok. A rendőrség mindenesetre nyomoz. Azt persze nem tudhatjuk, hogy ez nem egy tárgyalási stratégia része-e. Nyomásgyakorlás az állami szerveket felhasználva, hogy esetleg ebből az űrből is látható vagyonból, mennyi kerüljön át az uralkodó családhoz.
A zebra, a legerősebb állat - Dési János jegyzete
Nem véletlen, hogy a zebra annyira népszerű mostanában. Például a zebratartásra igencsak alkalmas klímájú Hatvanpuszta zsebdiktátora, esetleg magyar hangja és brieftaschnija – Mészáros – zebrákat tart. Mert a zebra menő. Annyit érsz, amennyi zebrád van.
Nőválasztás – Józsa Márta jegyzete
Az utált adófizetésnek volna egy nem gyakran hangsúlyozott eszmei tartalma is. A kincstárba befizetett összeg arra is jogosít, hogy beleszóljon az adófizető a közügyekbe. Na de aki nem fizet, az ne is kérdezzen – mondhatja később egy férj, főnök vagy épp az a Holdról is látszó alak, aki lassan egyszemélyben lesz megmondója annak is, hogyan főzzük a paprikás krumplit.
Fantázia-torna Matolcsyval – Dési János jegyzete
Matolcsy, a fia és barátai, rokonai, üzletfelei talán csak pár száz vagy pár ezer milliárdot tüntettek el a közösből. De Matolcsy nem szerelte le a kapcsolókat, és valószínűleg a Pride-ra sem látogat ki, nincs is semmiféle botrány. Jó, az ÁSZ munkatársai próbálkoznak, de valószínűleg ők sem fogják idén a prémium-feltételeket teljesíteni, ha még egy hiányzó százmilliárdos tételt találnak.
Nagyon nagy a baj – Selmeci János jegyzete a túlélési gyakorlathoz
Szó sincs arról, hogy mi újságírók valamiféle hősök lennénk, viszont egy jogállam, egy szabad társadalom elengedhetetlen részei. Normálisan megélni ebből a munkából már rég nem lehet – higgyék el, hogy az idősebb kollégáim a 2007-es fizetésükért dolgoznak – és újra meg újra felmerül bennünk, hogy ebben a rendszerben, meg a közösségi média korában egyáltalán meg tudunk-e felelni az újságírói minimumnak, tudunk-e kérdezni, tudjuk-e ellenőrizni még a hatalmat, tudunk-e igazat írni.
Állami vacak vs. túlélés - Rózsa Péter jegyzete
Magyar Villamos Művek 2023 elejétől 2024 októberéig nagyjából 8,5 milliárd forint értékben jelentetett meg hirdetéseket. Ami a lényeg, ennek az összegnek körülbelül a háromnegyede kifejezetten kormánypárti médiumokhoz ment. Ehhez képest a napi 150-200 ezres hallgatottságú Klubrádió félévente kénytelen gyűjteni.
Beszélgetés Vologyával - Szénási Sándor jegyzete
publiSok-sok jutifali jön még, amíg Putyin kegyesen beleegyezik abba, hogy csak nagyot nyerjen, de nem mindent, és Trump végre megengedi, hogy a Nobel-békedíj tiszteletét tegye a markában.
Kardos András: Búcsú az ellenzéktől
16/02/2023 20:03
| Szerző: Kardos András
Ha nem akarjuk, hogy életünk végéig, és azon is túl, diktatúrában éljük le az életünket, meg kell tanulnunk radikálisan szembenézni a való világunkkal. Az önbecsapás apologetikus nyelve az ég egy adta világán nem vezet már sehova.
Biztosan sokan vannak, akik még emlékeznek TGM Búcsú a baloldaltól című réges-régi írására. majd Eörsi István Búcsú Gazsitól c. válaszcikkére. Tudjuk a történetet: Gazsi akkor, a kilencvenes évek legelején konzervatív fordulatot vett, átmenetileg búcsút intett a baloldalnak, hogy azután, mint radikális baloldali néhány év múlva ismét forduljon egyet. Nincs ezzel semmi baj, ha a világnézeti fordulatnak megalapozott indokai vannak, ha az új értékrend jól megérvelhető módon tűnik fel a közönség előtt. A fordulat, elvben, védhető. Ilyen értelemben védhető a búcsú is a régitől, mint ahogyan az is, ha mások, mint jelen esetben Eörsi, nem tudják elfogadni a fordulatot. Ez is érthető.
Magam nem vagyok a búcsúzások nagy híve, de ha világnézeti, magatartásbeli váltásról van szó, akkor minimum érdeklődéssel figyelem a fordulatot és a búcsút. Baj igazán akkor van, ha azért kell búcsúzni, mert az a világlátás és magatartás melytől megválunk, voltaképpen a búcsúra kényszeríti az embert, mert eredeti terepén már nem találja meg saját, változatlanul vallott értékeit.
Ködösítés nélkül: az Orbán rendszer létező „ellenzéke”, a 2010 óta regnáló „baloldal” plusz kevert mások (liberális?, középjobb?, ki tudja), szóval Orbán ellenzéke a negyedik kétharmados vereség után nem egyszerűen összezuhant, hanem, mint azt az elmúlt hetek beszédei Donáth Annától Márki-Zay Péterig világosan mutatják, már egyáltalán nem látják, hogy hol és miben élünk, nem látják, hogy mi volna az ő dolguk, mi volna a szerepük, és egyáltalán: milyen az a világ, milyen az az önkényuralom, amiben létezünk, és mit kéne tenni egy milyen világért, hogy a diktatúrát le lehessen váltani. De mire? És kik? És miért?
A szegény ellenpártok most egymás ellen fenekednek, „öncélú orbánozásról” beszélnek, meg „élhetőbb világról”, az egyik elviszi a másik politikusait, MZP a bődületes bukás után még új pártot akar, a Momentum bedobja aduásznak Donáthot, aki azt mondja, hogy a hazugság világa magától összedől, a DK letarol mindenkit és árnyékkormányt mímel, az MSZP de facto nincs, nem sorolom. Ugyanis már nem az egyes mondatok kártékonysága az érdekes és bírálandó, hanem egy egyszerű ténnyel állunk szemben: 13 év után ezzel az „ellenzékkel” nem megyünk semmire. Ennyi bukás, ennyi szörnyűség után amit évtizede átélünk, az „ellenzéki pártok” jobb híján egymást akarják legyőzni, ekézni, megsemmisíteni és így tovább. Nyilván okkal-joggal teszik mindezt. Ugyanis eredeti szerepüket, hogy alternatívát mutassanak Orbán diktatúrájához képest, évtizede nem töltik be. Mi marad helyette?
Lehetett volna az önkritika, a radikális önbírálat, a visszavonulás, bármi, ami azt mutatta volna, hogy tudják, hogy rosszul csinálták, hogy érzik, hogy valójában nem rendszerellenzékei a diktatúrának. Ehelyett jött a szokásos nyelvi és politikai reakció: egymás marása, ami azért tragikus, mert mindenki a másikban látja a bajok forrását, enmagában se szálkát, se gerendát. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy az előválasztást, mely az egyetlen demokratikus és szabad élményünk lett volna évtizede, részben a második forduló furcsaságai, részben az előválasztás utóélete tönkretette. Én elfogadtam a demokratikus döntést, támogattam MZP-t, akivel nem csak az a baj, hogy rengeteg hibát csinált a kampányban, hanem az, hogy nem érti: ennyi hiba, ekkora vereség után, neki nem országos pártot kéne gründolni, mintha mi sem történt volna, hanem levonni a tanulságokat: ekkora bukás után a polgármesteri helyét kéne mint utolsó mentsvárat védeni, és nem erőltetni azt, aminek azért mégiscsak az arca volt: a Fidesz elleni országos fellépést, mint „lehetséges alternatíva” remény nélküli tovább képviseletét. Róla csak azért beszélek név szerint, mert ha mellé álltam, és ezt ma is vállalom, az előválasztás után, akkor most a kudarcával is számolnom kell: igaz, nem csupán ő bukott meg, hanem az egész „egyesült ellenzék”, de mégiscsak ő volt az arca a bukásnak, noha messze nem egyedüli oka.
A magam részéről semmi reményt nem látok arra, hogy az évtizede így-úgy létezgető „ellenzékből” valaha is a diktatúra valós ellenzéke legyen. Ez nyilván nem pusztán a személyekre, hanem az egész szerkezetre vonatkozik.
Meg kell szerveződnie egy új Nemzeti Ellenállási Mozgalomnak (NEM), írom le sokadszor, mely új alapokon, nagy tömegbázissal meg tudja magát értetni az emberekkel, mert új nyelven, új arcokkal, új szabadság és demokrácia és új nemzet képpel rendelkezik. Amíg ez nem történik meg, persze csakis békés, határolt forradalomként, addig marad az önkényuralom. Mindezekért: én elbúcsúzom ettől az ellenzéktől.
