A legostobább háború?
25/02/2024 14:27
| Szerző: Csernyánszky Judit
Ez egy ostoba háború, még kevésbé érezzük magunkat biztonságban, sokkal többe kerül, mint amennyit racionálisan politikailag hoz a konyhára – sommázza az oroszok Ukrajnában kezdett háborújáról a véleményét az eredetileg kanadai David J. Betz, a londoni King’s College hadi- és háborús tudományokkal foglalkozó professzora, akivel Csernyánszky Judit készített riportot a Hetes STúdió adásába.
– Szomorú évfordulóhoz érkeztünk, harmadik évébe lépett az oroszok támadó, az ukránok honvédő háborúja február 24-én.
– Százezrek halnak meg, a szankciók sok százezer euróval sújtják Európát. Stratégiailag kontraproduktív és kiprovokált.
– Tessék? Ki provokálta ki?
– A Nyugat provokálta ki, de ennek megértéshez vissza kell mennünk a 90-es évekig, a hidegháborútól kezdve a Varsói Szerződés felbomlásáig. Az első, a NATO és Oroszország viszonyát elmérgesítő lépés volt az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének a kibővítése. A második lépés pedig az Ukrajna és az Európai Unió közti társulási szerződés megkötése. Ennek különösen érzékeny pontja volt a biztonsági kérdésekre vonatkozó passzus.
– Elnézést: ha visszamegyünk az 1990-es évekhez, akkor ne felejtsük el, hogy Oroszországnak a NATO nemegyszer felajánlotta a partnerséget. A grúz függetlenedési kísérlet idején mérgesedett el a viszony. A félreértések elkerülése végett: 1994-ben Oroszország csatlakozott a Béke Partnerségi Programhoz, 1997-ben létrejött a NATO–Oroszország Közös Állandó Tanács Párizsban.
– Nem értek egyet az ön által leírt jellemzéssel, amikor Oroszország hárító és visszautasító magatartására utalt. Épp a Nyugat és a NATO viselkedése jelentette a provokációt Oroszország számára, alapvetően a szervezet bővítésével. Oroszország nem volt abban a pozícióban, hogy ez ellen bármit is tegyen.
– A legostobább háborúnak nevezi a jelenlegi orosz–ukrán konfliktust, amit senki nem vitat, de hát a nyakunkba kaptuk ezt a háborút. Miért lenne ez a háború ostoba a Nyugat álláspontja felől nézve? Elnézést, de mi nem nevezhetjük a magunk részéről annak!
– Dehogynem! Nekünk nem kellene harcolnunk ezért a háborúért.
– De hát miért gondolja ezt? Csak közönyösen néznünk kellene, hogy sorra halnak meg az ukránok? Nem tenni semmit értük?
– Nem kellett volna bátorítanunk… pontosabban nem kellett volna úgy viselkednünk, hogy azzal provokáljuk Oroszországot.
– Hogy kellett volna ön szerint a Nyugatnak viselkednie?
– Nem kellett volna bővíteni a NATO-t.
– Akkor ezek szerint nem kellett volna felvenni Magyarországot és a többieket sem?
– Így van. Pontosabban a NATO-t fel kellett volna oszlatni a hidegháború végével és a Varsói Szerződés megszűntével. A NATO a hidegháború terméke volt.
– Tehát akkor úgy gondolja, hogy most a NATO nélkül állnánk szemben Oroszországgal. Mindannyian külön néznénk szembe a hatalmas Oroszországgal és katonai hatalmával?
– Akkor menjünk vissza ismét a 90-es évekhez! Amikor megszűnik a Szovjetunió. Oroszország nem egyenlő a Szovjetunióval. Oroszország nem jelent ideológiai fenyegetést a Nyugat számára.
– Ugyan már! Emellett még katonai fenyegetést is jelent. Mind a mai napig.
– A hidegháború befejezése óta nem jelent katonai fenyegetést sem!
– Nem? Oké. Ha ön mondja! Sőt ön az előadásában ennél is továbbment és kijelentette, hogy a NATO-nak nincs jövője. Miért is nincs?
– A NATO jelenlegi formájában nem garancia a biztonságra. Ez ma egy olyan katonai szövetség, amely nem tudja fenntartani a biztonságunkat. Olyan, mintha az afgán szindrómát teremtené meg Európa perifériáján. Legalábbis az elmúlt két évben történtek erre utalnak. Ez a legőrültebb stratégia.
– A NATO-n kívül nincs más, ami biztosítsa Európa biztonságát!
– Engedje meg, hogy befejezzem! Létrehozásának alapvető koncepciója volt az Egyesült Államokat benn, a németeket nyomás alatt, az oroszokat pedig kinn tartani.
Majd elmondja, hogy az amerikaiak követték el az Északi Áramlat 2 tengeralatti szabotázsát, a németek gázellátását ezzel megbénítva. Mire leszögezem, ez spekuláció az ön részéről, egyelőre nincs eredménye a vizsgálatnak.
– Igen, ez spekuláció, de én ebben 99,9%-ban biztos vagyok. Épp ez bizonyítja a NATO-n belüli megosztottságot.
– Épp az oroszok háborúja miatt nemhogy nem megosztott, de soha nem volt ilyen egységes a NATO, mint most. Akkor ön szerint mi lett volna a NATO / Nyugat részéről a helyes válasz az oroszok lerohanására?
– A NATO-nak bátorítania kellett volna Ukrajnát arra, hogy a támadás után egy héttel írja alá a megállapodást az invázió befejezéséről. Igen, az ön kérdésére válaszolva, elvesztette volna a megtámadott területeket.
Még felvetettem az ukránok hazájukért vállalt önfeláldozását, amit igyekezett cáfolni a King’s College of London professzora.
Bendarzsevszkij Anton kül- és biztonságpolitikai szakértőt, újságírót, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatóját, Oroszország-szakértőt is megkérdeztük a David J. Betz-interjúban elhangzott elképesztő gondolatokról.
– Mit szól ahhoz a véleményhez, hogy tulajdonképpen a NATO-nak azt kellett volna tanácsolnia Ukrajnának, hogy egy hét elteltével írjon alá egy – úgymond – békeszerződést Oroszországgal, és akkor nem következik be semmilyen, azóta tartó tragédia?
– Erre két dolgot tudnék reagálni. Az egyik: nyilván egy szuverén országról beszélünk, aminek demokratikusan megválasztott kormányát a lakosság nagy része támogatja, és ez a kormány olyan döntést hozott, hogy Ukrajnát, Ukrajna függetlenségét, szuverenitását minden lehetséges eszközzel meg kell védeni az Orosz Föderáció agressziójával szemben. Ezzel a döntéssel legföljebb annyiban lehetett volna szembe menni, hogy akkor a NATO, vagy az Ukrajnát támogató országok nem adnak Ukrajnának fegyvertámogatást. Ám akkor sokkal nagyobbak lettek volna a veszteségek.
A másik: önmagában egy esetleges fegyverszünet Oroszországgal egyáltalán nem jelentené a háború végét, hiszen Oroszországnak, ami így is a világ legnagyobb országa, nem az eddig megszállt területekre, nem Donbaszra vagy Herszonra van szüksége. Orosz szempontból ez egy birodalomépítő háború, itt az orosz érdekszféra visszarendeződéséről, orosz integrációs folyamatokról van szó. Ahogy a 2014. szeptemberi, majd a 2015. februári minszki megállapodások sem vetettek véget a Kelet-Ukrajnában dúló harcoknak hosszú távon, úgy egy esetlegesen 2022-ben megkötött béke sem vetett volna véget ennek a háborúnak. Oroszország így vagy úgy fokozatosan elérte volna a céljait.
– Azt is állította a professzor, hogy a NATO-nak nincs jövője.
– Alapvetően, hogyha szakmai érvek és viták mentén vitatkoznak emberek, szakmabeliek, akkor szerintem ez igenis szükség van rá. Teljesen jogos, hogy valaki más perspektívából szemléli a bizonyos eseményeket, és más következtetéseket von le. Nála markánsan jelenik meg ez az angolszász, kanadai, brit perspektíva. Ott vannak olyan körök, ahol elterjedt az a nézet, hogy nekik mindenekelőtt az eredeti angol nyelvű, vagy angolszász szövetségi rendszerre kell koncentrálni. Tehát fontos, hogy tudjuk: vannak ilyen vélemények a NATO-n belül is, és nem értünk egyet velük, ismerni mindenképpen kell őket. Véleményem szerint a NATO-nak éppen az orosz agresszió adta meg az értelmét, a célját. A kilencvenes években, a Szovjetunió összeomlása után a NATO nem igazán találta meg a helyét.
A kétpólusú világrendszerben, amikor két katonai szövetség, a NATO és a varsói paktum országai feszültek egymásnak, még volt értelme, ám az egyik fél megszűnése után a NATO elveszítette a természetes ellenséget, és elveszítette a célt is, amiért létrehozták. Az európai országok, az európai döntéshozók sokáig nem is látták szükségesnek, nem értették, hogy miért kell védelmi kiadásokra költeni, miért kell modernizálni a hadsereget, hiszen a kockázati tényező, az ellenfél – a Szovjetunió – kiesett, minek következtében itt boldog békeidők lesznek, és nem fog sor kerülni háborúra. Tehát a NATO hivatását és a céljait éppen az orosz agresszió élesztette föl 2014-ben, amikor Moszkva a Krím félsziget megszállásáról döntött. Mindaddig a NATO felfüggesztett állapotban leledzett: a tagországok szükséges jóként kezelték, mert biztonságot ad, csak azt nem tudták, hogy ki ellen.
Most már tudjuk, hogy ki ellen védi a biztonságunkat, Így a NATO-tagországok semmi esetre sem kockáztatnák meg az esetleges kilépést a NATO-ból. A NATO-tagországok társadalmaiban toronymagas a nyugati katonai szövetség népszerűsége, visszatért a történelmi szerepe. Következésképpen: egyáltalán nem vallom azt, hogy a NATO-nak nincs jövője, nem gondolom, hogy a NATO eltűnnék, sőt, ellenkezőleg. Véleményem szerint éppen most nő meg drasztikusan a NATO szerepe – zárta véleményét Bendarzsevszkij Anton kül- és biztonságpolitikai, továbbá Oroszország-szakértő.
Csernyánszky Judit interjúi a Hetes Stúdió 2024. február 24-i adásában hangzottak el.
