A Vas utcai bohóc - Dési János jegyzete

Tegnap álmomban a Vas utcában jártam. Láttam, amint méltóságos lassúsággal fordult be a Rákóczi út felől a frissen vásárolt német Leopárd tank. A lövegtorony csikorogva megpördült, s az ágyúcső egyenesen a Színház- és Filmművészeti Egyetem főbejárata fölé meredt. Kihallatszott a Leopárd belsejéből, ahogy a parancsnok utasítja a töltőt, az irányzó becsukta a fél szemét, hogy pontosabban tudja telibe pörkölni ezt a bűnbarlangot.

Szó bennszakadt, hang fennakadt – ahogy a régi bakák ilyenkor megjegyezték.

És ekkor fölpattant a lövegtorony tetején a kis páncélajtócska, és kipenderült belőle egy igazi fehér bohóc, piros orral, keménykalappal a fején, jókora csámpás cipőben, kockás nadrágban, kezében egy nyűtt trombitával, és csak annyit rikkantott nagy vidáman: Van másik!

Majd egy édesbús melódiába kezdett trombitáján, miközben a Leopárd ágyúcsöve a ritmusra ide oda himbálózott.

A zene hangjaira jó Vidnyánszky Attila urambátyám csinos kis pukedlit vágott ki, karját nyújtotta Mirigynek, akiben többen Gobbi Hildát vélték felismerni és az utca közepén valcerozni kezdtek. Ekkor virágba borult mintegy varázsütésre a kopott Vas utca. A kínai büfében egy pillanatra letette pálcikáját az utolsó vendég is. A bohóc ácsit kiáltott, meghajolt a tapsolók felé, csókokat dobált és az álmélkodó diákság sorfala között bevonult az egyetemre. Akadály nélkül. Nos, ismerjük el, a több mint másfélszáz éves intézmény életében még sose vonult be ilyen pompásan egyetemi kancellár. Igaz, nem is akadt köztük még kvietált gépesített lövész ezredes. Talán egy-két büntetésvégrehajtási őrmester, vagy szigorúan titkos állományú őrnagy, ha jutott ide. De az igazi ezredesek eddig elkerülték ezt az egyetemet.

Volt is elégedetlenség e tárgyban mostanában az iskolában. Mégsem járja, hogy egy kisvárosi kórház ortopéd osztályán már egy őrnagy írja a recepteket, vizsgálja a lúdtalpas lábakat, nem beszélve az urológiáról, ahol egy mélységi felderítő úgy katéterez, hogy annak messzi földről csodájára járnak. Na és a proktológia páncéltörős törzszászlósa sem kutya. Csak a színészpalántáknak nem jutott eddig a derék huszárokból, miközben már a ládagyárat is a nyalka helyőrségi gárdatiszt vezeti.

Mi tagadás, a hallgatók elégedetlenkedtek, lázongtak, hogy legalább csak ennyi icipici ellentengernagyocska jusson nekik. De ha az nincs, legalább egy sörhajóhadnagy. A végén már egy pénzügyőr szakaszvezetővel is beérték volna, már tele volt a hócipő azzal, hogy ők is akarnak egy tizedest legalább. De akkoriban sokkal fontosabb posztokra kerültek a nemzet hű katonái, a csepűrágók, ahogy a vezénylő tábornok viccesen nevezte őket, csak most kerültek sorra.

Most azonban nem akárkit kaptak. Egy igazán komoly, gyilkolásra kiképzett gépesített lövészt. Aki nemcsak a zenés műfajokhoz értett – lásd trombitaszóló – de a színházhoz is valamennyit konyított. Egyszer megnézett egy Wass Albert darabot, jó Vidnyánszky - urambátyám tisztelettel jelentkezek, ha meg nem sértlek – rendezésében. És utána bizalmasan megsúgta számvevő őrmesterének, hogy ő nem érti, mit esznek ezen a színházon a civilek. Ez olyan rémisztő, mint a keresztény-nemzeti ideológiai előadás, oktatói négyszögben. Brr! Még hogy színház lenne az egész világ! – dohogott. Katonaság és harc. Ellenség és szuronyroham, győzelem vagy halál, belek kiontása és fogak csikorgatása – merengett el ezen és egy jó kis páncélökölre gondolt, amivel odapörköl majd a rendetlenkedő, komisz ifjúság közé.

De félt, hogy kinevetik, mégiscsak milyen egy bohócruhás páncélöklös alak. Ezért inkább a takarítónőket és a gondokot vezényelte rohamra. És nagyon szeretett volna már visszatérni a jó kis békés laktanyájába.

Dési János jegyzete a 2020. október 19-i Esti gyorsban hangzott el.

Elindultunk Az Év Honlapja 2020 versenyen. Az alábbi képre kattintva szavazhat ránk, hogy miénk legyen a közönségdíj.

Az oldalra jutva jobbra fent lát egy kék gombot majd, arra kell kattintani, mellette pedig látszik, hány szavazatnál tartunk. Ez is egy apró segítség a Klubrádiónak. Köszönjük.