Ami késik, múlik – Szénási Sándor jegyzete

Van egy barátom, Péter nevű, akit a felszínes, tehát egyáltalán nem érdeklődő környezet némiképpen túlvezéreltnek láthat, pedig csak érzékeny, sőt fogékony, és különösnek pusztán azért tűnhet a viselkedése, mert az utóbbi időben leállíthatatlan hullámokban megmutatkozó jelei a Gonosz emelkedésének naponta sokkolják. Azt mondja, betege annak, hogy az ország, az ellenzék, az értelmiség, meg a fene tudja még ki, belorusz ügyben leköpte a saját identitását. A kormány majd egy hétig lapított annak kimondásával, hogy az elnökválasztás tisztasága legalábbis kérdéses, valamint hogy az utcákon évtizedek óta nem látott tömegben megjelenő tüntetők pontosan azzal a kívánsággal léptek fel, ami amúgy az egyik legfőbb uniós érték, hogy tudniillik legyen demokrácia és jogállamiság. Ennek meglétét a magyar miniszterelnök a hazájával kapcsolatban szereti néha elmondani, ami a tényekkel ugyan csak laza összefüggésben van, de deklaratíve a jogállamiság kísértete mégiscsak ott kószál a hazai politikai légtérben. Ennek belorusz jogosultságáról azonban a budapesti vezetés sokáig meg se mukkant.

A házelnök legutóbb azt nyilatkozta, hogy az ország kényszerűen lavírozik Kelet és Nyugat között, és ez ugyebár a mostani esetre is vonatkozna. A lavírozás szó azonban, mondja a barátom, a mai szóhasználatban azt jelenti, hogy a kormánypropagandában a Nyugat, amelytől Orbán a pénzt kapja, magyarellenes, hanyatló, és szabados, míg az autoriter Kelet, ami pénzt nem hoz, csak visz tőlünk, balekoktól, az orbáni rend alig titkolt vágyképe.

Hagyjuk tehát a lavírozást: a kormány, amely Belorussziát magától értetődően tartja Moszkva játékterének, napokig nem tudta, hogy Putyin meg akarja/tudja-e tartani Lukasenkót, illetve hogy a tüntetéseket erővel akarja-e leveretni. Ezért a Kelethez tartozás jegyében kivárt. Talán azért is persze, mert Orbán nemrég még Minszkben barátkozott a belorusz elnökkel, aki közölte, hogy őt igazán csak a magyarok, értsd Orbán érti, és nincs még olyan haverság a Földön, mint az övék. Ez utólag nagyon kínos, főleg annak fényében, hogy az Orbán-vizitnek semmilyen felfogható értelme nem volt, ha csak az nem, hogy Lukasenko addig azon kevés diktátorok közé tartozott. akiket a magyar főnök még nem keresett fel testvéri szeretettel, tehát volt mit pótolni.

Az én Péteremet megpróbáltam azzal nyugtatni, hogy a kormány azért és végül is felzárkózott a lengyel álláspont mögé, amiről annyi látatlanban is tudható volt, hogy minden, csak nem orosz, vagy Putyin- barát. Túlvezéreltnek tűnő barátom azonban még jobban kétségbeesett, és közölte: ha az az ország, amely 1848-ban mintának számított Európában, és Kossuth Amerika hőse lett, valamint az az ország, amely 1956-ban kivívta a világ rokonszenvét, a szabadság és demokrácia ügyében nem hallgathat óvatosan, ha pedig mégis megszólal, nem bújhat el gyáván egy másik kormány véleménye mögé.

Nem, nem, soha. És ezt nem értette meg az ellenzék sem, nem háborodott fel, nem követelte, hogy a kormány azonnal valljon szint, és deklarálja, hogy a magyarok nem lesznek hűtlenek az örökségükhöz.

Igaz, mondja a barátom csüggedten, a Lánchíd azóta már belorusz színekben pompázik, látszólag minden rendben. A Gonosz azonban emelkedik, és emanálja magából az önfeladás, a közöny, az elzárkózás és a felejtés zsongító hullámait, hogy ne féljetek, a tervezett szép új világ nem fog nagyon fájni. 

Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2020. augusztus 22-i adásában hangzott el. Címlapi kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán