Átszállás – Józsa Márta jegyzete
8/10/2023 15:02
| Szerző: Józsa Márta
A fél ország közlekedési összeomlásának egy fia felelőse nincs. Lázár úr pedig elégedetten nézegetheti magát a tükörben. Igaz, erről az egészről a közvetlenül érintetteken kívül sokan nem is tudhatnak: a kormánypárti médiafogyasztókat megkímélik a megpróbáltatásokról, ők úgy szállhatnak fel egy vonatra, hogy nem tudják, mi várhat rájuk.
Gyerekkoromban evidens volt, hogy ha szülővársomból, Kolozsvárról országúton száz, vonattal százhúsz kilométerre levő Marosvásárhelyre utazunk, az bizony egy négy és fél órás kaland. Akkoriban az volt a magyarázat, hogy a hatalom eképpen próbálja elválasztani egymástól e két jelentős kulturális centrumot, különös tekintettel a magyarokra, akik össze-vissza, kontroll nélkül találkozgathattak volna egymással, eljárhattak volna színházba, egymás irodalmi rendezvényeire, kiállításokra, miegymás. Egyáltalán: tarthatták volna a személyes kapcsolatot.
A helyzet azóta sem sokat változott, legalábbis ami a vasúti közlekedést illeti. Ott. A régi reflexek és a közösségi közlekedés iránti közöny hagyomány maradt.
Magyarországon a vasúti közlekedés általános problémája a sugaras szerkezet. Budapest a központ, csaknem mindenhová a főváros érintésével lehet eljutni, ami pénz- és időpazarló. Ugye ennek történelmi okai vannak, az egyes településeket koncentrikus körökben összekötni tervezett vonalak nem épültek meg, illetve ami megépült, az a trianoni határokon kívül maradt. És erre hivatkozik mancsait föltéve a magyar szakpolitika több mint száz éve. Hogy hát bocs, ilyen ez a turáni átok, nemzethalál, nincs mit csinálni. Ezért nem lehet összekötni Pécset Szegeddel és így tovább. Akkor sem, amikor ömölhetne a kötöttpályás közlekedésre az uniós pénz, akkor sem, amikor világosnak tűnne, hogy össze kellene kötni a – hogy a trianoni szlogennel éljek – e szétszabdalt országot önmagával. Északnak, délnek, keletnek és nyugatnak is.
Most szólok, hogy az elég sűrű, de katasztrofálisan elhanyagolt magyar vasúti rendszer amúgy hagyomány, az előző generáció által megálmodott és most lepusztított szellemi és gazdasági vagyon. Melynek ápolása konzervatív érték volna. Pillanatnyilag egy olyan fickó a felelős ezért – na jó, tudjuk, hogy valójában, mint mindenért, a kisvasútját dacból Bicskéig is meghosszabbítani hajlandó fő terepasztal-építő az – ettől függetlenül olyasvalaki a felelős pillanatnyilag a vasútért, aki volt már polgármester, frakcióvezető, miniszterelnökséget vezető államtitkár, a nemdohányzók védelméért, valamint a mezőhegyesi ménesbirtokért felelős kormánybiztos, pillanatnyilag építési és közlekedési miniszter. Aki szárnyvonal-bezárásokkal kezdte jeles munkáját mindenhez is értő minőségében, fittyet hányva arra, hogy ezzel mennyi uniós és nem uniós pénzt dobunk ki az ablakon.
Rövidesen jött a derült égből az újabb villámcsapás: csaknem másfél évtizede kormányzó, és még legalább annyiról álmodozó szakértő kormányunk hétfőről keddre rádöbbent arra, hogy az első számú vasútvonalunk járhatatlan. Ezek szerint soha senki egy pillantást nem vetett a Budapest-Bécs vonal állapotára. Amelynek javítását az uniós szabályok értelmében amúgy két évvel korábban kellett volna bejelenteni a nemzetközi partnereknek. Mit tegyünk, havária van, mintha egy csintalan kölyök hirtelen bedobta volna lasztival az ablakot. És így tovább.
A következmények apróságok: Ausztria kizárta Magyarországot egy időre a nemzetközi vonathálózatból, járulékos fejleményként kiderült, hogy soha senki nem ütemezte a többi vasúti karbantartást sem, így azután például Szombathelyre hat átszállással juthat el az utas, és nem tudni, milyen gépekkel, milyen alkatrészekkel, emberrel, és mennyi pénzből lehet az elviselhetőség határáig összebarkácsolni az ország nyugati részének vasúti közlekedését, és valahogy lehetővé tenni Nyugat-Európa felé az elérhetőséget. Bár utóbbi talán nem is cél. Ja, és a fél ország közlekedési összeomlásának egy fia felelőse nincs. Lázár úr pedig elégedetten nézegetheti magát a tükörben. Igaz, erről az egészről a közvetlenül érintetteken kívül sokan nem is tudhatnak: a kormánypárti médiafogyasztókat megkímélik a megpróbáltatásokról, ők úgy szállhatnak fel egy vonatra, hogy nem tudják, mi várhat rájuk.
A várakozások elviseléséhez és létünk tovább gondolásához Dsida Jenő hosszú, egy átszállás ihlette versét ajánlom olvasmányul, a címe: Nagycsütörtök.
