Az ember nem bújhat el a hivatása mögé – Interjú Klaus Maria Brandauerrel
29/02/2020 06:55
| Szerző: Váradi Júlia/Klubrádió
A Magyar Filmszemle alkalmából Budapestre látogatott a neves színész, Klaus Maria Brandauer, aki Szabó István - a szemlén bemutatott - Zárójelentésének főszereplője. Váradi Júliának sikerült is vele interjút készítenie.
- Brandauer úr, nagy öröm, hogy itt Budapesten újra találkozhatok Önnel. Újságirói pályafutásom egyik nagy élménye volt, amikor a Hanussen film sikere után valamikor a nyolcvanas évek közepén egy hosszú és rendkívül érdekes beszélgetést folytattunk a filmről és arról a korról, amelyet a "trilógiában" Szabó István megjelenített, utána pedig meghívott a Burgtheaterbe, ahol életem egyik legkitűnőbb Hamlet előadásának címszerepét játszotta. Bizonyára emlékszik arra a Hamletre, amelyet Hans Holmann rendezett.
- Hogyne emlékeznék. Számomra is az egyik legemlékezetesebb és legérdekesebb módon megrendezett Hamlet volt. Holmann volt az életem első rendezője, amikor Bécsbe kerültem. Jól emlékszem, hogy amikor az első színpadra lépésemet megdicsérte, egy kis papírfecnire azt írtam neki, hogyha valaha sikerül odáig jutnom, hogy Hamletet játszhassak, akkor annak ő lesz a rendezője. Hát így is lett. És valóban mélyen elgondolkodtató rendezés volt, nem véletlen talán, hogy több mint 100 előadást ért meg, mindig telt házzal. A nyolcvanas évek közepétől 91-ig, 92-ig játszottuk a Burgtheaterben. Örülök, hogy magának is tetszett, és annak is örülök, hogy ezzel nem volt egyedül.
- Azt sem felejtem el, hogy a Landtmann Caféban hosszú időt szánt rám, illetve arra az interjúra, amelyet Szabó Hanussen című filmjéről készítettünk, és az volt a benyomásom, hogy az a történelmi periódus, amelyet a három nagy Szabó-film feldolgozott és amelyeknek főszereplője volt, különösen fontos volt az Ön számára. Volt valamilyen személyes kapcsolata a háború előtti időszakban történtekkel?
- Amikor Szabó Istvánnal a Mephistót forgattuk, még egyikünk sem gondolta, hogy ebből trilógia lesz. Ha tudtuk volna, talán kronológiai sorrendben készülnek a filmek, először a Redl ezredes, aztán a Hanussen, végül a Mephisto. Ez lett volna a történelmi időknek megfelelő sorrend. De hát ezt nem tudtuk. Szabó bizonyára eleve fontosnak tartotta, hogy alaposan tanulmányozza a fasizmus kialakulásának hátterét. Egyébként ki ne szeretne színészként egy-egy, illetve több ilyen jelentős történelmi szerepet eljátszani? Ugye a Hanussen, egy prófétát, egy olyan jövőbe látó embert testesít meg, aki előre látja, hogy mi fog következni. Engem azonban nem elsősorban ez érdekelt abban a figurában, és persze tudomásom szerint Istvánt sem, hanem sokkal inkább az, hogy valaki, aki persze a jövőt nem jósolhatja meg, olyan bennfentes információkkal rendelkezik, amelyek ezáltal különös sorsot biztosítanak neki. Hanussen ugye egyik első beavatottként, közeli kapcsolatban lévén a náci vezetők bandájával, hamarabb látta másoknál, hogy kik fogják felgyújtani a Reichstagot és még más hasonló bűntettről hamarabb értesült. És ami ugyancsak fontos jellemzője volt a főszereplőnek, hogy rendkívül erős hübrisz vezérelte, amely mindennél fontosabbá tette számára a sikert. Nem átallott a tűzzel is játszani a siker érdekében. Aki pedig a tűzzel játszik, az megégeti magát.
- Szabó Istvánnal hogyan találtak egymásra?
- Már nem pontosan emlékszem, de tudom, hogy Bécsben találkoztunk először. Egy közvetítőn keresztül tudtam meg, hogy Szabó István beszélni szeretne velem. Berlinben kaptam a hírt, és persze azonnal vállaltam a találkozást, siettem Bécsbe. Klaus Mann Mephisto című könyvét, amelyből Szabó a filmet készítette, korábbról ismertem már, úgy emlékszem, 1963-ban Tübingenben került a kezembe és nagyon felkavart. Bár nem igazán a főszereplő, a Höffgen nevű színész érdekelt, aki Mephistót játszotta. Hanem az, ami azóta is folyamatosan, hogy az ember nem bújhat el a hivatása mögé. Nem hivatkozhat arra, hogy fogorvosként, színészként, rendezőként nem tehetett mást, mert be volt szorítva, pedig ő nem akart belekeveredni a politikába. Egy felnőtt embernek tudnia kell, hová viszi a vonat, amelyre saját akaratából szállt föl. Persze az is előfordulhat, hogy utólag képes bevallani, gyáva volt. De az nem megy, hogy csöndben marad és úgy tesz, mintha nem vett volna részt semmiben.
- Az a film, amit most, ennyi év után Szabó Istvánnal forgatott, mennyire áll közel a szívéhez? Azért is kérdezem, mert részben a most érintett témáról is szól.
- Bár a Zárójelentés nem elsősorban erről szól, de tulajdonképpen igaza van, ez is benne van. Mert ez talán az egyik legfontosabb kérdés mostanában, amiről nagyon fontos újra és újra beszélni. Pláne, amikor valakiről úgy tűnik, körülötte és vele is minden rendben van. Vannak olyan helyzetek, amelyekben érdemes egy kicsit megkapargatni a felületet, mert biztos, hogy található a felső réteg alatt valami olyan, amit nem szabadna elrejteni, mert sajnos még sincsen teljesen rendben minden szempontból. Ezt szenvedélyes európaiként mondom, akinek nagy szomorúságot okoz, hogy a mostani Európai Unió állapota ennyire sok kivetnivalót hagy maga után. Sajnos ez a sok baj annak köszönhető, hogy az egyes európai országok közül sokak a saját pecsenyéjüket szeretnék sütögetni, és a közös ügyeket nem tekintik fontosnak. Pedig ha életben akarunk maradni, akkor az Unió országainak össze kell dolgozniuk. És óriási dolog, hogy erre van lehetőségük. Kötelező lenne élniük vele.
- Egy utolsó kérdés, amely Szabó Istvánra vonatkozik. Nem tudom, mennyire ismeri az ő jelenlegi ellentmondásos helyzetét és megítélését Magyarországon. Ha tud erről, mit gondol róla?
- Nem, erről igazán nem sokat tudok és nem szeretnék róla beszélni.
- Köszönöm szépen az interjút.
Váradi Júlia interjúja Klaus Maria Brandauerrel 2020. február 24-én készült, és a február 28-i Café Péntekben is elhangzott.
Megtekinthető a Klubrádió YouTube csatornáján is - feliratozva. Iratkozzon el a csatornára!
