Az idegen magányossága

A legméltatlanabb dolgok egyike, ha olyasmi ellen kell védekezned, amiről nem tehetsz. Még méltatlanabb, ha erre hosszan kényszerülsz, szinte állandóan ott lebeg fölötted valami, ami lecsaphat. A legméltatlanabb pedig e tekintetben az, ha azok szítják a gyűlöletet, akiknek éppen a társadalmi béke biztosítása volna a feladata. Akik sorra kiadják az arra szóló engedélyt, hogy kikkel szemben szabad mindent megtenni. Akik ha nem is magyarázzák, de sejtetik, hogy az a jó hazafi, aki megveti a romákat, megkergeti a melegeket, nem engedi leülni a padra a hajléktalanokat, vak komondorokat hajt az asszony elé, hogy tudja meg, ki az úr a háznál. A patriótaság mérlegévé vált megzavarni emberi jogok érvényesülésért küzdő rendezvényeket, asszonyságozni, nőügyekhez nem érteni, hatalmi szóval megmondani, hogy szüljön, mert kötelessége, ki ne, mert az ő gyereke nem tartozik az elvárt társadalmilag szaporulat keretébe.

Megszabni, hogy ki az idegen és ki nem, és tegyük hozzá: elég egy hatalomnak nem tetsző mondat vagy cselekedet, és bárki idegenné válhat, ahol nézeteit vagy kultúráját szembeállítják a megkívánttal. És innentől lehet lesni, hogy mikor listázzák az embert, mikortól telepítenek rá kémprogramot, rúgják ki a munkahelyéről és így tovább. Mikortól tekintik idegennek. Ez a fogalom amúgy visszatérő elemzendő jelensége például az antropológiának. A nyugati társadalmak többször próbálták megérteni azokat az érzelmeket és mozgásokat, amelyek szembeállítják az őshonosnak és kiválasztottnak tartott kultúrákat az ezzel összeegyeztethetetlen idegennel. Ez sok tekintetben hozzájárult az európai kultúra önképéhez is. Amelyhez most már hozzátartozik a XX. század összes démona Auschwitztól Srebrenicáig. Valamennyiben ott kell lennie annak a tapasztalatnak is, hogy mely dzsinnt mikor és miért nem szabad kiszabadítani a palackból. Mindazoknak, akik a nép képviseletére adták a fejüket, ennek kellene az első számú leckének lennie. Ehelyett mifelénk mostanság mintha fordítva forgatták volna a politikusi ábécéskönyvet: azt tanulták meg belőle, hogy mi az, amit semmiképpen sem szabad. Az út szélére taszítani azokat, akiket haszontalannak ítélnek, majd ott is csicskáztatni őket, ha éppen arra téved egy önjelölt vagy felkent kiskirály. A kegyek és büntetések, alázások osztogatása politikai gyakorlattá vált, és most itt van a politika ünnepe, a közelgő választás. Ahol mindez mintha kormányprogrammá változott volna, minthogy a befagyasztott csirkefarhát és benzinár mellett más kézzel fogható ígéret nincs, azaz van, de csak a kiválasztottaknak. Ideje megtanítani a fenyegetések lehetséges áldozatainak azt, hogy hogyan védekeznek az agresszió ellen. Szerencsére vannak erre is törekvések.

Józsa Márta jegyzete

Emlékeznek arra a gyerekre, aki mindig a hátsó padba ült? Akit azért vertek, mert szemüveges? Mert barna a bőre?  Mert nem tudta megoldani a matekpéldát? Mert nem tudta átugrani a bakot tornaórán? Mert kócosan vagy tetvesen ment iskolába? Az adonyi Carpe Diem Alapítvány ezeket a gyerekeket gyűjtötte össze, hogy adjon nekik egy évnyi esélyt.

Emellett arról is volt szó, hogy a legvilágosabb mondat a közállapotokról: "A propagandamédia célkeresztjében” című képzés helyszíne nem nyilvános, mert a szervezők félnek a résztvevőket esetleg fenyegető atrocitásoktól. Az Útszélen vendégei: Glashütter Melinda, a Carpe Diem Alapítvány kuratóriumi elnöke; Fernengel Ágnes, a Közélet Iskolája igazgatója és Bauer Flóra, a Közélet Iskolája közéleti koordinátora.

Az adást a cikk elején, a lejátszás ikonra kattintva hallgathatják meg.