Az igazat nem mondó szöveg

Tavaly indult kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunk, a Tükörfordítás az irodalmi szövegek és a hétköznapi valóság viszonyával foglalkozik, általában egy-egy témához kapcsolódóan váltják egymást a felolvasások és beszélgetések. A műsor legutóbbi adása azonban annyiban rendhagyó volt, hogy hasonlított egy sokkal szabályosabb irodalmi műsorra: a kortárs magyar líra egyik új áramlatát vettük górcső alá két szakértő vendégünk, valamint az érintett költők egy részének részvételével – a műsor elgondolásához híven ugyanakkor most is a szövegek és a valóság viszonyát vizsgáltuk. A fiatal nemzedék elmúlt években színre lépett szerzői ugyanis a korábbi magyar költészeti hagyománytól eltérően verseikkel éppen erre, a valóság és az irodalom viszonyára, eddig nem feszegetett témákra reflektálnak, és bizonyos értelemben véve a szövegeiket is „irodalomtalanítják”, hisz a nyelv mint eszköz kisebb szerephez jut náluk. Többször is prózai hangot ütnek meg, ami csak a gondolatokat tömörítő jellegének hála válik mégis verssé.

Egy másik döntő változás ezeknek a költeményeknek a témaválasztásában rejlik, Vida Kamilla versei közt például számos darab szól magáról a pályakezdésről és az első kötet megjelenése felé vezető úthoz köthető ösztöndíjakról, sőt magáról a kötet megjelenéséről is – most két ilyen verse is elhangzott az adásban, Horváth Julianna színművésznő előadásában. Ezek közül az első a „társadalmi szerepet” vállaló kiadó, illetve költő szerepének valódiságát, igazságtartalmát kérdőjelezi meg, második verse ugyanakkor magának a versnyelvnek az igazmondását vagy megtévesztő mivoltát feszegeti: a verset az „ez nem egy vers” kitétel zárja, bár keretezését tekintve természetesen versről van szó. Az eljárás annak is tükröt tart, hogy noha adott esetben talán szeretné, mégsem a szerző mondja ki soha a végső szót arról, amit alkot, ahogy arról sem, hogy az olvasók és az értelmezők melyik irodalmi közlését fogadják el megbízhatónak. További kérdést vet föl, hogy ezek a fajta költészeti megoldások vajon az alkotással kapcsolatos felelősségre hívják fel a figyelmet, vagy éppen lehetőséget biztosítanak a szerzőnek rá, hogy a saját magának tulajdonított szerepét annak valóságtartalmától függetlenül artikulálja.

Az, hogy a költő nem csupán a szerzője, de szíve szerint a legfőbb interpretátora és így legitimátora is szeretne lenni műveinek és törekvéseinek, egy másik fiatal szerzőnél, a legjobb kötet nélküli pályakezdőnek járó Petri György-díj harmadik helyét is elérő Locker Dávidnál is tetten érhető, aki a stúdióban is részletesen taglalta a szerzői szándékait és megvalósításuk felé tett lépéseit. A még első kötete előtt álló költő verseinek is visszatérő témája a megélt élmény és az arra adott reflexió disszonáns viszonya: ezekben kimondottan azt pedzegeti, hogy a vers nyelve nem egyenlő az igazmondással, sőt tulajdonképpen még a hazugsággal is szorosabb viszonyt ápolhat, mint a valóság leírásával. A műsorban Locker három bravúros verse is elhangzott Valcz Péter színművész tolmácsolásában, amelyek erősen szemléltetik azt a jelenséget, hogy az elsődleges élmény és a reflektáltság elvárásainak súlyos ellentmondásai nyomására a kettő kényszerű viszonya nem teszi lehetségessé az önazonos valóság megközelítését. A reflexió tőrt ragad című versben elhangzik az „én is idomultam, hogy idomíthassak” kitétel, amelyet a szerző úgy emelt át Vida Kamilla verséből, ahogy hajdan Balla Zsófiától Szőcs Géza az „ahogyan élek, az a hazám” sort, s ez náluk is hasonlóan ikonikus helyet foglal el a közegük öndefiníciójában: csak éppen itt nem a külső szabadságnak a belsővel való pótlására utal, hanem e belső szabadság terének leszűkülését jelzi.

Ezzel függ össze az az újítás is, amelyet Purosz Leonidasz vezet be a verseibe: a költő második kötetében csak látszólag művel alanyi költészetet, tudniillik versei beszélői nem feleltethetők meg a szerzővel, hanem különböző mai embertípusok érzelemvilágát és gondolatait tükrözik: az adásban elhangzó egyik költeményében a hazalátogató egyetemista keveredik önellentmondásba, mikor a magába szívott haladó gondolatokat az apjától eltanult, nőket lealacsonyító hangnemben adja elő családtagjainak, másik versében pedig egy buzgó fiatal értelmiségi monológjával találkozunk, aki idősebb kolléganője elgyászolását is saját hírnevének ügyével köti össze. Purosz, aki azóta már némelyest másféle verseket ír, monológszerű verseiben is jól látható színpadi érdeklődése miatt lett a marosvásárhelyi egyetem dráma szakos hallgatója, így a földrajzi távolság miatt telefonon kapcsolódott be a műsorba, és elmondta, hogy célkitűzése szerint versei olvasója egyszerre szembesül a beszélői igazságával és azok torzításaival.

Az adásban Melhardt Gergő kritikus is megszólalt: az irodalmi szakértő alapos felkészültséggel, de egyúttal mindenki számára jól követhetően avatott be az itt bemutatott szerzők költészeteinek bizonyos trendszerűségeibe, például annak a fajta beszédmódnak a megjelenésébe, amelyben – az elmúlt évtizedek lírájával ellentétben – az iróniához nem a játékosság, hanem inkább a lemondás társul. A stúdió másik vendége Turi Tímea volt, aki amellett, hogy maga is költő, a két már kötettel rendelkező pályakezdő szerző könyveinek is a szerkesztője volt. Részben ebben a minőségében magyarázta el, hogyan vált közéleti költészetté például a pályakezdés témája, amit állítása szerint tíz éve még megmosolyogtunk volna; Vendégek vagytok című versének példáján keresztül pedig, amelyet a Klubrádió hallgatóinak is fölolvasott, azt is első kézből nyomon követhettük, hogyan hatott az ő egyéni nézőpontokat bemutató költészete Purosz Leonidasz szerepverseire.

Turi Tímea azt is megjegyezte, hogy a most induló költők alapvetően nemzedéki kérdéseket, a korosztályukra jellemző helyzetmegéléseiket közvetítik verseikben, így az újításaik jelentősége sem annyira poétikai vagy nyelvi vívmányokról szól, mint inkább irodalomszociológiai jelenségre mutat rá. Melhardt Gergő hozzátette azt is, hogy az elmúlt évtizedben az irodalmi körökben is minden átpolitizálódott. Ehhez járul még az a világszerte erősödő trend is, ahogy politikai fogalmakban beszélünk többek között a nemi egyenlőtlenségek vagy az identitás kérdéseiről, s ez az átpolitizálódás aztán ráadásul arra a kérdésre is áttevődik, hogy ki mennyire hamar tud érvényesülni. Saját példájának megosztásán keresztül pedig a kritikus műhelyébe is betekinthettünk: amikor ugyanis Melhardt először olvasta a most a stúdióban vele egy asztalnál ülő Locker – az adásban is elhangzó – versét, a szerzői intencióval ellentétben egyáltalán nem olvasta ki a versből az iróniát; a kritikus felhívta rá a figyelmet, hogy a „vakreflexió” műfaja a szöveg objektívebb megítélésén túl a kritikus nézőpontjának esetlegességét is transzparensebbé teszi, hisz ha nincs tisztában a szerző kilétével, jobban tetten érheti saját befolyásoltságait.

A műsor legvégén Mécs Anna Fogyás című novellája hangzott el. Az elbeszélés szerzője prózaírói eszközökkel hoz létre a szövegében hasonló környezetet, mint a versek alkotói: az írásban a beszélő lány meséli el újbóli találkozását és kapcsolódását régebbi szerelméhez, akivel – a parodisztikusnak ható mozzanatot is reálisan ábrázolva – azóta mindketten ledolgozták súlyfölöslegüket. A két kövér ember kapcsolatának emléke és a két sportos ember újult kapcsolódási kísérlete íródik egymásra, s bár a történet két szereplője nem mellékes módon egymáshoz meglehetősen hasonlóan viselkedik, az író Gyerekzár című kötetének tárcáira jellemzően a jellegzetesen mai párkapcsolati szituációról mégis az egyik fél, az elbeszélő féloldalasságain keresztül ad képet.

A teljes adást a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg.