Beck Márton: Az ellenőr és én

Honlapunkon az idei költészet napján, a tavaszi teljes kijárási korlátozás idején indítottuk el a Belső közlés c. irodalmi műsorunk prózai vagy versfelolvasásait bemutató sorozatunkat, hogy az otthon tartózkodást ezzel is elviselhetőbbé tegyük. A sorozatban azóta több tucatnyi irodalmi műből készült hangfelvételt tettünk elérhetővé itt, a Klubrádió oldalán. A mai naptól meghallgatható felvétel mégis eltér az eddigiektől: a magyar kultúra napjának alkalmából közel három éve készült adásunkban olyan műveket mutattunk be a hallgatóknak, amelyeket nem hivatásos alkotók, hanem fiatal amatőr szerzők, többnyire gimnazisták írtak. A rövid írásokat Göndör László, a Táp Színház művésze olvasta föl a műsorban.

A felnőtt életében a vállalati tanácsadás szférájában dolgozó Beck Márton az adásban bemutatott többi szerzőhöz hasonlóan még húsz éves kora előtt írta meg a disztópikus jövőben játszódó tárcanovelláját. A fejlett jövő tökéletesen működő világának olajozott rendszerében a legkisebb mulasztás is egy végzetes vétség következményeivel jár – a történet mégsem tragikus, sokkal inkább ironikus, hiszen a 2003-ban született pszeudohumoreszk elsősorban szerzője kamaszkori értékkategóriáit tükrözi.

A novella a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. Címlapi kép: Pxhere.com

A tárcanovella eredeti, írott változata:

Az ellenőr és én

 

1

P. Sándor tizenkilenc éves fiatalember szokásos vasárnap délelőtti bevásárlására indult. Távirányítóval kinyitotta a magas lakóépület bejárati kapuját, majd egy elegáns mozdulattal ráugrott, vagy inkább rászökkent az önmozgó járdára, mint egy hegyikecske. Megigazította zakóját, majd belső zsebéhez nyúlt, ellenőrizve, elhozta-e szintetikus pénztárcáját.

Az önmozgó járda a nagy épületek lakóit a legközelebbi buszmegállóig vitte el. A város elitnegyedében elterjedt volt ez a kényelmes és hasznos szerkezet. Naponta több százan, esetleg több ezren is igénybe vették az ingyenes szolgáltatást, melyet a polgármester építtetett pár éve. De a vasárnap délelőttökre nem volt jellemző a nagy forgalom. Sándor egyedül utazott, s vele szemben jönni is csak pár embert látott. A hőség, az egyedüllét hatására Sándor gondolataiba süppedt, és kellemes nosztalgia töltötte el egy olyan élet – illetve korszak – iránt, amelyben soha nem élt. Nem értette, hogy mi ez. Tévében látott képek rémlettek fel benne: gyalogló gyerekek, dohányzó fiatalok, szaladgáló kutyák. Sándor szinte soha nem mozgott, s amióta az önmozgó járda megépült, már a lakásuktól száz méterre lévő buszmegállóig se sétált. Ezek a hirtelen feltűnő, tévéből merített emlékek Sándornak olyan vadregényesek voltak, mint a huszadik századi Budapest belvárosában élő gyermeknek a dzsungel. A veszélyt, az ember önmagára utaltságát látta a régi filmekben. A sodródó tömegben a puszta erő az, ami meghatározza, hogy ki mikor jut fel a buszra vagy valamely számára ismeretlen tömegközlekedési eszközre. A cigarettát meg egyszerűen nem értette, de a látványos jelenség megragadt emlékezetében, még ha nem is tulajdonított neki különösebben nagy jelentőséget.

Szeme a távolba meredt, a kékes égbolton legeltette tekintetét. Csak a buszmegállóban ocsúdott fel gondolataiból. A járda lassított, Sándor az előre kijelölt helyen leszállt, majd intett a megállóban lévő járdakezelőnek, s leült egy kényelmes fotelba, várván a buszt. Ám amint lehuppant, a láthatáron megjelent a zöld óriásjárgány. Magában automata buszsofőrnek nevezte a misztikus szerkezetet, mely elkormányozza a járművet. Az egyetlen emberi a Közlekedési Művek gépezetében az ellenőr volt, legalábbis Sándor csak őt ismerte. De ők is géppé váltak, hisz mindenki rendelkezett jeggyel, s így a kalauzok feladata csak formális volt, akivel kedves, ámde távolságtartó, sablonos beszélgetéseket folytattak a busz utasai.

Sándor felszállt, kedvesen egymásra mosolyogtak az ellenőrrel. Ismerték egymást, hisz általában vasárnap délelőttönként ugyanazon a buszon szoktak utazni. Sándor szó nélkül magabiztos kézmozdulattal nyúlt zakója belső zsebe felé, hogy elővegye pénztárcáját, illetve abból jegyét. Mintegy utazási rituálé volt ez, amolyan tradíció, illendőségből történő cselekedet.

2

Sanyi, Sanyi, te buta fiú! Hát miért vagy te ennyire hetyke? Jót tenne már valami pusztítás az agyadnak, csak úgy, az életérzés kedvéért. Miért volt–van neked veled meg nem történt dolgokról emléked?! Nem, nem emléked, inkább hangulatod, vagy az emlék, mint az életedből kiemelt rész, illetve annak hangulatát átvevő, merengő, emlékké történő (téves) átminősülése miatt nosztalgikus érzésed? Jobban meg kellett volna nézni azt a belső zsebet bámészkodás meg ostoba elmélkedés helyett! Nem csak úgy tapogatni kívülről, mintha a pöcsödet vakarnád! Igenis belenyúlni, megnézni kívülről-belülről, minden megvan-e.

3

Sándor arcára odafagyott a mézesmázas kedvesség, amikor nagyapja kisméretű, műanyag borítású Bibliáját húzta ki a zsebéből. Izzadságcseppek gördültek le oldalán, arca elsápadt. Az ellenőr tudta, mi a dolga, mobiltelefonján azonnal közölte a Központtal az esetet. Sándor nem figyelte, mit beszéltek, az ájulás határán volt. Az ellenőr kemény, határozott mozdulattal odabilincselte kezét a kapaszkodóhoz, majd a legközelebbi megállóban kiürítette a buszt, csak ők ketten maradtak. Hihetetlen sebességgel száguldottak, s valahol a külváros környékén lehettek, amikor megálltak. Egy magas, ősz hajú, ötven év körüli férfi szállt fel, mögötte kettő munkás íróasztalt és széket hozott. A két munkás, miután elvégezte feladatát, leszállt. A fekete ruhás férfi illedelmesen bemutatkozott Sándornak, még jó, hogy kezet nem fogtak. Mint kiderült, ő volt az ilyen ügyekben kirendelt Azonnalítélő Bíróság aznapi küldötte. Tisztában volt a váddal, nem is kérdezett semmit. Kitöltött egy űrlapot, aláírta, Sándorral közölte, hogy a busz elindulása után kettő perccel meg fog halni, a Jegy Nélkül Utazók Tömegsírjában helyeződik végső nyugalomra, a busz roncsai között. Unott arccal mondta el a betanult sablonszöveget. Ezután a kisebb ceremónia után az ellenőr és a bíró leszálltak, majd a munkások levették az asztalt, és mindannyian integettek Sándornak. Ő zavartan mosolygott, kicsit feszélyezte a helyzet, hogy nem tudja kezét lóbálni, hisz le van bilincselve. Az ajtók a záródást jelző berregést követően becsukódtak, a busz elindult, pontosan egy perc ötvenöt másodperc elteltével megszűnt kerekei alatt a talaj, majd öt másodperc zuhanás után felrobbant Sándorostul.

És még valami:

A Klubrádió elindult Az Év Honlapja 2020 versenyen, amelynek egyik díja a közönség szavazatától függ. Kérjük, szavazzon ránk! Ezt az alábbi képre kattintva teheti meg.
Ha úgy döntött, támogat minket, akkor a verseny oldalára jutva, a jobbra fent látható kék gombra kell majd kattintania – mellette látszik, hány szavazatnál tartunk.
Ez is egy apró segítség a Klubrádiónak. Köszönjük.