Etgar Keret: Az éjszaka, amikor meghaltak az autóbuszok
31/10/2020 08:24
| Szerző: Klubrádió/Pályi Márk
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Etgar Keret Az éjszaka, amikor meghaltak az autóbuszok című tárcanovelláját hallgathatják meg Valcz Péter színművész előadásában.
A világhírű izraeli írót, Etgar Keretet már bemutattuk honlapunkon korábban is, Az én emberem és a Meseformájú gondolat című – úgynevezett „párperces” – novelláit is meghallgathatták már Valcz Péter előadásában. A rejtelmes, csattanós, sokszor metaforikus tartalmat is hordozó rövid történeteket a színművész egyrészt az Izrael Állam megalakulásának 70. évfordulójára készült adásunkban olvasta fel, másrészt abban a műsorban, melyben vendégül láttuk a Budapestre látogató szerzőt. Ez utóbbi adás idén nyáron felújított változatát az archívumunkban is elérhetik.
Mától Etgar Keret egy újabb tárcanovelláját is meghallgathatják itt, a Klubrádió honlapján is, amely bár a tavaly karácsonyi ünnepi prózaválogatásunkban is szerepelt, mégis a mai naphoz illeszkedő igazi halloweeni tartalmat foglal magában. A történet játékos nagyvárosi „rémesetet” dolgoz föl: egyik éjszaka a város összes autóbusza meghal. Feloldó befejezésként a novella ugyanakkor arra is visszautal, hogy mindez megmarad a szöveg szintjén: az elbeszélő ugyanis hiába próbál emberi és állati figurákat belelátni a zsebében szunnyadó jegytömb kilyukasztott jegyeinek formájába, azok így is csak egyszerű jegyek maradnak.
A tárcanovella a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg.
A tárcanovella eredeti írott változata:
Az éjszaka, amikor meghaltak az autóbuszok
Azon az éjjelen, amikor meghaltak az autóbuszok, a megállóban ültem egy padon. A kilyukasztott jegyeket néztem a jegytömbön, hogy melyik lyuk mire emlékeztet. Az egyik úgy nézett ki, mint egy nyuszi, az volt a kedvencem. A többi, akármeddig néztem, semmi másra nem hasonlított, csak egy lyukra.
– Már egy órája várunk – morgolódott az álmos öreg mellettem –, vagy még régebben. Az ördögbe a közlekedési vállalatokkal. Ahhoz értenek, hogy egykettőre lenyúlják az állami pénzeket, de mire ideérnek, az ember kileheli a lelkét.
Az öreg befejezte a panaszkodást, megigazította a fején a svájcisapkát és visszaaludt. Szomorú szemét elnézve elmosolyodtam, majd újra a lyukakhoz fordultam. Még mindig csak lyukakra hasonlítottak. Türelmesen vártam a változást.
Egy leizzadt fiatal srác száguldott el a megálló mellett. Rohanás közben felénk fordította a tekintetét, és zilált, elfúló hangon azt kiáltotta:
– Fölösleges tovább várni… a buszok meghaltak. Mind!
Tovább eredt, és már messze járt, amikor újra lelassított, a bal kezével megtámaszkodott, és újra felénk fordította az arcát, mintha valami fontosat kihagyott volna. A könnyek izzadságcseppként csillogtak orcáján.
– Mind – üvöltötte hisztérikusan, és tovább futott.
Az öreg ijedtében fölébredt:
– Mit akart ez a mesüge?
– Semmit, papa, semmit – motyogtam. Fölemeltem a földről a táskát, és elindultam lefelé az úton.
– Hé, barátocskám, hová mégy? – kiáltott utánam az öreg.
A régi csokoládégyár mellett egy fiú és egy lány várakozott, valami játékot játszottak az ujjaikkal, aminek soha életemben nem bírtam megérteni a szabályát.
– Hahó – szólt oda a fiú, amíg a lány a hüvelykujjával megérintette az ő kitárt tenyerét –, nem tudod, mi van a buszokkal?
Vállat vontam.
– Lehet, hogy sztrájk van – hallottam még, ahogy a lányhoz fordult –, inkább maradj nálam éjszakára, késő van már.
A hátizsákom pántja nyomta a hátam, megigazítottam. A főút mellett végig kihalt buszmegállókat láttam, úgy tűnt, senkiben nem él már a remény és hazamentek. Láthatólag egyáltalán nem zavarta őket, hogy nem jött a buszuk. Mentem tovább délnek.
A Lincoln úton pillantottam meg az első tetemet, a hátán feküdt összegörbülve. A fékfolyadék sűrű feketéje összemázolta a repedt szélvédőablakot. Letérdeltem, és a kabátom ujjával letöröltem a koszos üveget. A 42-es volt. Soha nem adódott alkalmam, hogy utazzak vele. Petach Tikvából jöhetett vagy valami hasonló. Egy üres, fekvő busz a Lincoln közepén, magam sem tudtam megmagyarázni, mi is olyan szomorú ebben.
A központi pályaudvaron százával hevertek, széthasadt testükből patakokban ömlött a benzin, kifolyt belük feketén és némán terült el az aszfaltos úton. Több tucat levert embert ücsörgött körülöttük, motorbúgásban reménykedtek, nedves szemük egy kerék utolsó pörgését kísérte figyelemmel. Az egyikük, ellenőrkalapban, ott kószált a többiek között, és vigasztalni próbálta őket:
– Biztos, hogy csak itt, Haifában van még egy csomó, egy szempillantás alatt ideérnek, minden rendben lesz.
De mindenki világosan látta, ő is, hogy nem maradt már egy sem.
Mesélték, hogy a maalabi-árus fölgyújtotta a saját triciklijét és hazament, a magnószalagok a kazettás standokon megszakadtak a fájdalomtól, s még a hazaúton fáradt szemmel várakozó katonák is szomorúak voltak. Az egyik elhagyott megállóban találtam egy padot, leheveredtem és becsuktam a szemem. A jegytömb lyukai a zsebemben továbbra is csak úgy néztek ki, mint az egyszerű lyukak.
És még valami:
A Klubrádió elindult Az Év Honlapja 2020 versenyen, amelynek egyik díja a közönség szavazatától függ. Kérjük, szavazzon ránk! Ezt az alábbi képre kattintva teheti meg.
Ha úgy döntött, támogat minket, akkor a verseny oldalára jutva, a jobbra fent látható kék gombra kell majd kattintania – mellette látszik, hány szavazatnál tartunk.
Ez is egy apró segítség a Klubrádiónak. Köszönjük.
