Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb

Harag Anita már 2017-ben is második helyezést ért el a legjobb kötet nélküli pályakezdőnek járó Petri György-díjért zajló versenyben, 2018-ban pedig ő kapta meg az elismerést, amelynek jutalmaként a Magvető kiadó megjelentette első kötetét. Ebből az akkor még készülő kötetből hozta el irodalmi műsorunk, a Belső közlés adásába a címadó novella részletét, amikor a kitüntetés apropóján az előző évi díjazottal, Fekete Ádám dramaturggal, költővel együtt vendégül láttuk a Klubrádió stúdiójában. Az elbeszélés részletét a szerző választása alapján Sodró Eliza, a Radnóti Színház színművésze olvasta föl. Ez a részlet, amelyben az elbeszélő fiatal nő emlékezik vissza a szakítás után volt barátjával való kapcsolatának meghatározó motívumaira, mától itt, a honlapunkon is elérhető.

Az elbeszélés részlete a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. Címlapi kép: Harag Anita/Facebook

A szöveg eredeti írott változata:

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb (részlet)

Belelépek a levágott körmömbe. Szúrja a talpam, lehajolok, a mutató vagy középső ujjamról van. A kukába dobom. Miután kidobtam valamit, kezet kell mossak. A kézfejemen megrepedezett a bőr, másik szappant kéne használnom. Valamilyen kézmosót például, de azoktól úgy érzem, nem vagyok elég tiszta. Megmosom a fogam, visszateszem a fogkefét a másik mellé. Új fogkefe kell, már négy hónapja ezt használom. Háromhavonta kell cserélni, azt mondják. Április óta használom, akkor az már majdnem öt. Elmentünk Lukáccsal bevásárolni, megvettük a zöld és kék fogkefét. Extra puha, ez a jó, mondta, ezzel lehet rendesen fogat mosni, olyan, mintha egyszerre fogselymeznénk is. Álltunk a buszmegállóban, vártuk a buszt, dideregtem. Áprilishoz képest nagyon hűvös az idő, rajtam meg csak egy vékony tavaszi kabát volt, rajta pulóver. Hogy tudsz így fázni, kérdezte, dörzsölgette a karomat, mondd meg magadnak, hogy ne fázzál. Én mindig egy réteggel kevesebb ruhát veszek fel, hozzá kell szokni a hideghez. Ilyeneket mondott, közben a karomat dörzsölgette, néha a nyakamba lehelt. Olyankor az egész testemet átjárta a meleg.

Bemegyek a drogériába, nincs senki a pénztárnál, most elvihetném az egyik esernyőt, de úgyis kicsavarná kezemből a szél. Kosarat veszek, elindulok a szájápolás felé. A múltkor még itt volt, most meg már a testápolás van itt, szagolgatom a testápolókat. Keresem a fogkefét, közben megtalálom a szappanokat, utána a dezodorokat. A férfi is itt van a nőivel szemben. Beleszagolok az egyik ocean breeze feliratúba, de nem óceánillata van, hanem Lukácsillata. Lukácsnak van olyan illata, mint az óceánnak, vagy az óceánnak van Lukácsillata. Nem értem, miért óceán, az óceántól sós lesz a szám, enyhén iszap és halszagú a bőröm. Ilyen az óceán vize, sós, iszapos és halas. Nem is iszapos, inkább vizes homokszag. Lukács illata más, ilyen, mint ez a dezodor, keveredve a bőre illatával. Amíg keresem a fogkeféket, mindig megszagolom az ocean breeze-t, amikor elmegyek mellette. Segíthetek, kérdezi az eladó. Húsz év körüli lány, válláig ér a szőke haja. Tízből kilencen azt mondanák rá, szép. A tizedik is csak azért nem, hogy ellenkezzen, de igazából szerinte is szép, talán csak kicsit unalmas, unalmasan szép. Lukácsnak is biztos tetszene, ha meglátná az utcán, utána fordulna. Közel lakik, könnyen megismerkedhetnének. Beugrik egy fogkeféért, ő is megkérdezi, hol vannak, nem találja. A lány elmondja, összemosolyognak és mindketten tudják. Fogkefét keresek, válaszolom a lánynak. Ilyen extra puhát. Fekete a csomagolása. Aha, mondja, és megmutatja, hol vannak.

Kék bicikli hajt el mellettem, biztosan ő az. Állok a buszmegállóban, építkezés miatt hatvan méterrel arrébb tették a táblát. Eddig fel sem tűnt, milyen sok biciklista jár a városban. Kergetik őket a buszok. Minden kék biciklin ő van, nem ilyen a sapkája, nem ilyen a kabátja, az mindegy, ő az, megy a munkahelyére, megy a CBA-ba, hiába mondom neki, az a legdrágább, szeretik ott a pénztárosok. Ő az, megy találkozni valakivel, egy lánnyal, azért siet ennyire, mert nem akar elkésni. Utál késni, inkább ott van öt perccel előbb, tíz perccel előbb, áll a hidegben. Most is biztosan álldogál valahol, nyolc perc múlva két óra, kettőt beszéltek meg, negyedet nem szokás randira megbeszélni, felet sem annyira, inkább egészet. Álldogál, és az egyik piros kabátos lányról én jutok az eszébe. Vagy egy francia bulldogról, hogy odafutok, megsimogatom. Vagy egy illatról, utána fordul. Álldogál, és valamiről eszébe jutok, de nem vagyok ott. Ha eszébe jutok, sosem vagyok ott. Ha eszembe jut, sosincs itt. Olyan meg nincs, hogy ne jusson eszembe. A csikkeket nézem az úttesten. Oda kell állni, ahol több a csikk, ott fog nyílni a busz ajtaja, mondta. Ott állok, nézem a csikkeket. Nem lehet dohányozni, mégis tele van csikkekkel a megálló. Számolok, öt, hat, hét, régen Lukács is dohányzott. Miattam szokott le, nem bírtam a szagát, nem voltam hajlandó csókolózni vele. Most Lukács szájára gondolok, milyen szép az alsó ajka alatt az a picike vágás. Csikkek, számolni kell, hét, nyolc, felháborodna, miért dobálják el őket. Hét, nyolc, kilenc, tizedik már nincs, Lukács is mondja, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, számolja az anyajegyeket a hátamon. Eljut harminckettőig, nem is tudtam addig, hogy harminckét anyajegy van a hátamon.