Benedek Tibor: Mindig én akartam jobban
21/06/2020 18:35
| Szerző: M. Dénes Tamás/Klubrádió
M. Dénes Tamás a pénteki zenés sporthírekben búcsúzott a csütörtökön elhunyt pólós legendától, Benedek Tibortól.
Nekünk 70-es, 80-as években születetteknek ő volt A Vízilabdás. Amikor a vízben volt, akkor szinte mindenki megnyugodott, kivéve az ellenfelek, akik rettegtek a bal kezétől. No meg az akaraterejétől. Igazi kapitány volt a vízben és azon kívül egyaránt. Ő már a kilencvenes évek elején sztár volt, pedig válogatott szinten a magyar vízilabda ekkor meg messze volt a későbbi arany évektől. De ő nem, ő már 1992-ben olimpiai gólkirály volt, két évvel később pedig Bajnokcsapatok Európa Kupáját, tehát az akkori legértékesebb klubtrófeát nyerte el az Újpesttel vagy 4000 néző előtt a zsúfolt Komjádi uszodában.
Görgényi István és Kovács István edzőkkel együtt ő volt az, aki verhetetlené tette a lila-fehéreket a 90-es évek elején. Nekünk fiúknak ő volt a példakép, talán a vízilabdás lányoknak is, de az biztos, hogy az én osztálytársnőim miatta jártak a sportuszodába vagy a Komjádiba.
Külföldön is fogalom volt a neve a vízilabdában. Sztár volt, de nem mai értelemben vett sztár, hanem már akkor élő legenda. Ez abban is megnyilvánult hogy amikor Olaszországba igazolt a Rómához, akkor az olasz bajnokság ünnepelt klasszisa lett. Az olaszok csillaga, Massimiliano Ferretti mondta róla, hogy ő a legjobb játékos akivel valaha együtt játszott. Később a Reccohoz igazolt, így Olaszországban is hatszoros bajnok lett csakúgy, mint Magyarországon. A magyar válogatott felemelkedése nagy mértékben függött össze az ő személyével, ha nem a legnagyobb mértékben. Hiszen az Újpest világverő csapata után a magyar válogatottban a Kásás Tamás és Kiss Gergely fémjelezte egykori verhetetlen junior válogatottból indult aranygenerációval évtizedekre meghatározták a sportág képét.
Megkockáztatom, a magyar vízilabdát ők hozták úgy vissza a köztudatba, hogy ma Magyarországon szinte minden szülő abban reménykedik, hogy a fia vízilabdás lesz. Olyan, mint Benedek Tibor. Aki nem volt született tehetség, legalábbis maga szerint nem. Viszont nem ismert lehetetlent. Nem ismert olyat, amit akarattal ne lehetne legyőzni. Aki az első válogatott mérkőzésén beáll a jugoszlávok ellen és két gólt lő, amellyel fordít a csapat, vagy aki junior Európa-bajnokságon egy 8–7-re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak. Egy kenőcs használata miatti mérhetetlenül igazságtalan eltiltásból hihetetlen lelki erővel visszatérve nyerte meg 2000-ben 24 év után Magyarország első olimpiai aranyérmet úgy, hogy a döntőben négy gólt dobott az oroszoknak. Ezt még megismételte kétszer Athénban és Pekingben; ott, ahol 5-4-nél talán az amerikaiakat megroggyantó gólt lőtte egy laza kapufás találattal.
De ő ott volt akkor is, amikor meg ritkaságnak számítottak a sikerek. Amikor 1997-ben Európa-bajnok lett a csapat a jugoszlávok három-kettes legyőzésével, és ott volt Firenzében 1999-ben, igaz csak a lelátón, amikor nélküle lett Európa-bajnok a magyar válogatott, és ennek ellenére az ő nevét skandálták. De az a kép is sokakban él, amikor 1996-ban az olimpián Atlantában nem sikerül a döntőbe jutás a spanyolok ellen és ő ott zokog a parton. Vagy azt is nehéz elfelejteni, amikor 2002-ben zuhogó esőben Belgrádban, amikor már egy lélek nem volt az uszodában, ő még kinn volt és edzett. Másfél órát egyedül, ellőve a labdát és elúszva érte, ha messzire repült. Mert akkor éppen egy betegségből épült fel, és úgy érezte, edzéshátránya volt. Amúgy is sokféle egészségügyi nehézséggel is bajlódott, például a csuklójával – ezért játszott 19 éven át csuklómerevítővel. De ezen betegsegek egyike sem volt összehasonlítható azzal a kórral, amely végül elvitte csakúgy mint Esterházy Pétert és Baló Györgyöt – ahogy Takács Márton kollégám ezt fájdalmasan jól észrevette az Eurosporton. De ő a betegségével is megküzdött, bár nem beszélt róla a nyilvánosságnak, meg igazából majdhogynem senkinek.
Soha nem veszítette el a vízilabda iránti alázatát. Szinte hihetetlen, 34 évesen úszóedzőhöz fordult, mert javítani akart az úszásán, hogy energiát tudjon spórolni a vízben. Ekkor mar kétszeres olimpiai bajnok volt, saját elmondása szerint ennek a hozzáállásnak köszönhette a pekingi remek teljesítményét és az aranyat. Soha nem vett mérkőzést félvállról, még a 2017-es Masters emlékmeccsen az oroszok ellen, amikor 10-zel vezettünk, akkor is a saját térfeléről indulva sprintben utolért egy 10 m-rel tőle megúszott oroszt, és vette el tőle a labdát.
Szinte nincs olyan magyar ember, akinek ne fűződne valami kedves családi emléke hozzá: gólok, összeborulások, közös örömök. Nélküle soha nem sikerült volna háromszor olimpiai bajnoknak lenni. Például a szerbek elleni 2004-es olimpiai döntőn a győzelmet hozó támadás tőle indult. Nem véletlen hogy még a nagy ellenfél Alexander Sapics is a legnagyobb példaképként tekint rá, mint ahogy a szerb ezt tegnap ország és világ előtt bevallotta.
Edzőként ha lehet, még sikeresebb lehetett volna, mint játékosként, ezt jelezte az hogy már 2013-ban, az első világversenyén világbajnoki címet nyert a csak Benedek-fiúknak nevezett teljesen új összetételű magyar válogatottal. Ugyanott Barcelonaban, ahol 2003-ban meg játékosként sikerült neki ugyanez. Keresgéltem képet az akkori időkből, de nem találtam olyat, amelyen valami érzelem látszott volna rajta: mindegyiken csakis és kizárólag az akarat volt látható az arcán. De az mindennél erősebben.
Aztán a szövetségi kapitánykodás és az általa kudarckent megélt riói 5. hely után az újpesti ÚVSE edzőjeként ismét, és immár sokadszor, letette az újpesti vízilabdázás alapjait egy gyakorlatilag junior korú csapatot a legjobbak közé vezetve úgy, hogy ott is mindenki ellen félelem nélkül szállhattak vízbe. Hogy a legnagyobb csapatok versenyeztek a Benedek által kinevelt tehetségekért. Ebből az időből származik egy legendás idézet tőle: Aki nem győzni megy Szolnokra, az ne is szálljon fel a buszra. Pedig a Szolnok ekkor bajnok volt, az ÚVSE pedig egy feltörekvő meglepetéscsapat.
Május 4-én, amikor megírta a levelét hogy visszavonul minden vízilabdás tevékenységtől, már lehetett tudni hogy nagy a baj. Pólós berkekben már jóval előtte is. Aztán csütörtök reggel Benedek Tibor a világ talán legnagyobb vízilabdázója, három gyerek édesapja, valószínűleg azzal a szomorú mosollyal az arcán, amelyet édesapja és a nagyapja révén is ismert a magyar közönség, elment. És a gyászban úgymond egyesült a nemzet. Gyászolni azt tudunk együtt. Különösen, ha egy ilyen korszak alkotó egyéniségről van szó, mint Benedek Tibor.
Van róla egy kép, a francia Pierre-Philippe Marcou fotózta a barcelonai uszodában amikor világbajnok lett és ezzel utolsó világsikerét aratta szövetségi kapitányként a montenegróiak 8-7-es legyőzésével. Benedek Tibor ugrik fel a partról, Decker Atilla kapus, Gór Nagy Miklós és Bátori Bence pedig mintha próbálnának utána vetődni, hogy még egy kicsit maradjon velük a mesterük.
Nekünk pedig marad a búcsú. És egy fantasztikus sportember emléke, aki megmutatta, hogy az álom és a valóság között nincs fényévnyi távolság, ahogy sokan gondoljuk, mert ott van az akarat. És akkor minden lehetséges.
Ezek a szavak az ő saját szavai: „Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszom túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszom, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek. Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”
2020. június 19. péntek
M. Dénes Tamás
