Caesar és Lincoln merénylői nem egyezkedtek, de mi tegyük meg!

Első megállónkban a politikai merényletek hátterét vizsgáltuk meg. Ezek a merényletek tulajdonképpen a reformációtól, francia forradalomtól, a nacionalizmus korától kezdtek úgymond demokratizálódni, korábban csak egy uralkodó vagy magas rangú személy közelében élők tudtak merényletet végrehajtani. A lőfegyverek, politikai ideológiák, és a vallási és politikai gyűlölködés elterjedésével vált általánossá, hogy a kisember is lehet felelős a haza sorsáért, így kötelessége tenni valamit. De vajon van-e értelmük ezeknek a merényleteknek? Hogy hosszútávú történelmi folyamatokat meg lehet változtatni, az egyáltalán nem biztos. Julius Caesar meggyilkolásával csupán annyit értek el, hogy más valósította meg az egyeduralmat, de ha például Hitlert ölték volna meg, valószínűleg hamarabb vége lehetett volna a második világháborúnak. Abraham Lincoln amerikai elnök merénylője pont az ellenkezőjét érte el annak, amit akart, hiszen megnehezítette az 1861 és '65 közötti amerikai polgárháborúban legyőzött Dél helyzetét, és azokat juttatta hatalomra, akik nem voltak olyan nagylelkűek a legyőzöttekkel szemben, mint Lincoln lett volna.

Második megállónkban azt vizsgáltuk meg, mikor egyezkedünk a kapcsolatainkban. A kompromisszum gyakran félreértett dolog, azt feltételezzük, az egyik félnek biztosan rossz lesz, hogy fel kell adnia az igényeit, és ezáltal a későbbiekben az ő érdekei érvényesülhetnének. Ezzel ellentétben olyan megoldásról lenne szó ideális esetben, amelyben mindkét fél szempontjai és igényei megjelenhetnek. Mindkét félnek kicsit engednie kell az igényeiből, de ez nem önfeláldozást jelent. A felnőtt kapcsolatok úgy működhetnek jól, ha mindkét fél felnőttként van jelen, egyiket sem kell irányítani, mert mindketten felelősséget vállalnak saját magukért. A párkapcsolatok jó esetben nem autoritáson alapulnak. Ez a munkahelyeken más, viszont ott is lehet felnőttként magunkat képviselni a főnökünkkel szemben. Partnerség, kölcsönösség és felelősségvállalás – ezeken van a hangsúly.

Utolsó megállónkban azt néztük meg, a játék miként határozza meg a fejlődésünket. A születéstől két éves korig tart az explorációs játékok szakasza, amikor a gyerek látszólag rombol, például széttépi egy könyv lapjait, de valójában ezzel önmagát, a saját mozgását, érzékszerveit, az idegek, izmok működését építi fel. Amikor már arra képes, hogy szimbólumokat alakítson ki a gondolkodásában, gyakori, hogy például úgy csinál, mintha valami lenne – madár vagy macska –, és a "karakter" szerint játszik. A következő nagy ugrás, amikor konkrét szerepekbe bújik, aztán 7-8 éves korban kezdődnek a szabályjátékok, ekkorra lesz képes keretek közt mozogni. A játék a gyerekek alapvető létformája, a felnőtt akkor játszik, ha tudatosan ezt szeretné.

Az adást a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg. Címlapi kép: