Dragomán György: Máglya
11/04/2022 15:17
| Szerző: Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden héten közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Dragomán György Máglya című regényéből hallgathatnak meg egy részletet a szerző előadásában.
Dragomán György a magyar kortárs irodalom középkorosztályának egyik jeles, széles körben ismert alkotója. Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban még a műsor indulásának második évében láttuk vendégül, ahol Marton Éva beszélgetett vele a stúdióban. Dragomán ebben az adásban olvasta föl azt a részletet új regényéből, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak.
A regényben részben egy női narrátor mesél, hasonlóan Láng Zsolt ugyancsak az akkori Erdélyben játszódó, az állatok világának metaforáival átszőtt regényéhez, amelyből már két részletet is meghallgathattak a honapunkon, itt és itt. A Dragomán-regénynek ebben a mai részletében a középiskolás lány azt az eseményt meséli el, amikor a televízióban végignézték a romániai diktátor, Ceauşescu kivégzését. A minden akkor már élt magyar számára is emlékezetes pillanatot megörökítő részt a szövegben egy kettős kép is megragadhatóvá teszi: a kamaszok egy tárggyal szilánkokra törik az agyonlőtt diktátor vérben úszó arcát ábrázoló tévéképernyőt.
A regényrészlet a fenti hangsáv lejátszás gombjaira kattintva hallgatható meg. Lejátszó melletti kép: MTI, Címlapi kép: Dragomán György Facebook-oldala
A szöveg eredeti, írott változata:
Máglya (regényrészlet)
Fent a tábla fölött a falon három világos téglalap alakú folt van, egy nagy függőleges és két hosszú vízszintes, a függőlegesben a tábornok elvtárs fényképe volt, a két szélsőben piros betűs felirat a hazáról, a népről, a pártról és a békéről, már nincsenek ott, szilveszter óta sehol sincsenek már ilyen feliratok, és a tábornok elvtárs fényképe sincs már kint sehol.
Bedugom a tolltartót is a bőröndbe, a tanárnő arcát nézem, kihallom a hangját a lányok hangja közül, a sikítása jut eszembe, a visító, hangos sikítása, amivel letépte a pioníringéről a kék főparancsnoki rangjelzést és rátaposott, és a falhoz rúgta az egyik széket, és felugrott rá, és megfogta a tábornok elvtárs óriási nagy, háromszoros életnagyságú képét, és lerántotta a díszterem faláról, és a földhöz vágta, látom, ahogy kitörik a kép üvege, és a tanárnő leköpi a tábornok elvtárs képét és kiszakítja a keretből, és közben azt sikítja, hogy vége, nincs többé, nincs többé, vége van, és mi mind felállunk, és mind hátralökjük a székünket, amire eredetileg azért ültünk le, hogy megnézzük együtt a tábornok elvtárs újévköszöntő ünnepi beszédét, de most lökdösődve mind előrerohanunk, közelebb a tévéhez, hogy jobban lássuk, és egyszerre mind kiabálni kezdünk, hogy nincs többé, vége, vége van, és letépjük a falról a zászlókat és a piros betűs feliratokat, és látom, hogy megjelenik a tévén a tábornok elvtárs arca, viaszsárgán és véresen fekszik a szürke latyakban, és valaki felkap a Dicsőségsarokból egy nagy sárga bronzkupát, amit az intézet növendékei a Békéért versenyben nyertek, és a kupa pörögve a képernyőnek repül, és akkor szikrázva szilánkokra törik a képernyőn a tábornok elvtárs csupa vér arca, és aztán mind rohanunk, végig az intézet termein és osztályain és szobáin, és tépjük le a falakról a képeket és a feliratokat, itt a fülemben a keretek roppanása és az üvegek csörömpölése és a vastag kartonlapok sziszegő hasadása, és aztán kész is van a máglya, nehezen gyúl meg, egészen addig, amíg a vastag vörös borítós könyveket le nem locsoltuk a motorinával, amivel a padlót szokták szombatonként bekenni a hetesek, és amikor aztán végre égni kezdett a tűz, a sercegő lángok közül egyszerre százszor és ezerszer is kinézett és kimosolygott ránk a tábornok elvtárs, és mi a tűz körül álltunk és énekeltük, hogy nincs többet, vége van, ollé-ollé, és a máglya helyén nem maradt semmi más, csak kormos üvegszilánkok, olyanok, mint a szétégett fekete fogak. Két nappal később felszedtem egyet és bedugtam a tolltartómba, még most is ott van a ceruzák és a tollak között.
A vörös hajú tanárnő arcát nézem, aztán elfordítom a fejem és végignézek a többi lányon, nézem, hogy énekelnek, ez már egy másik ének, ez már nem a hosszú útról szól, hanem a hazáról, arról, hogy a hazánk az otthonunk, és hűek leszünk hozzá halálig. Nem éneklek velük, hanem elképzelem, hogy mit látnak, elképzelem, hogy engem látnak, azt, ahogy megigazítom a kopott kabátom, és intek nekik, és felemelem a bőröndöm, és elindulok kifele a teremből, azt, ahogy a küszöbön még egyszer megállok, és feléjük intek.
Kinyitom a szám, azt akarom mondani, hogy szervusztok, Isten veletek, de nem azt mondom, hanem nagyon halkan azt suttogom, hogy vége, vége van, ollé-ollé, aztán elfordulok, és becsukom magam mögött a tanuló ajtaját.
