Láng Zsolt: A föld állatai
25/04/2021 08:23
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniæ – A föld állatai című regényének részleteit hallgathatják meg a szerző előadásában.
A kortárs erdélyi magyar prózairodalom egyik legjelesebb személyisége, Láng Zsolt 1997 és 2011 között Bestiárium Transylvaniæ címmel jelentetett meg tetralógiát, azaz négy részből álló regényt, amelynek záró kötetéből olvasott föl öt évvel ezelőtt, amikor Belső közlés című irodalmi műsorunk vendége volt a Klubrádióban. Az akkor felolvasott regényrészletekből kettőt tavaly ősz óta már itt, a honlapunkon is meghallgathatnak, a Lóról és a Patkányról szóló részeket.
E hét csütörtökén, április 22-én volt a Föld napja – ehhez kapcsolódóan mától a regényből három újabb állatos felolvasást is elérhetnek itt, a Klubrádió oldalán: a denevérről, a kutyáról és a rókáról szóló részeket. A regényrészleteket az egyes hangsávok melletti lejtszás gombokra kattintva lehet meghallgatni, alább pedig szövegesen is elolvashatók. Láng Zsolt regénye egy kislány, Bori főszereplésével meséli el az 1989-es romániai forradalom előzményeinek időszakát. A könyvben minden állat a föld alatt él, a mély emberi együttérzéssel átszőtt narráció pedig az állatok megszemélyesített sorsán keresztül valójában az igaz emberi vonások föld alá kényszerítettségét mutatja be, a tónusa mégis végig kesernyésen derűs marad.
A regényrészletek eredeti, írott változata:
Denevér
Szépek voltak ezek a délelőtti, netán kora délutáni menetek, főképp, hogy fényes nappal senki nem várta őket. Beleugrani egy nő arcába, és beleharapni, miközben a nő eszeveszetten nem mer sikongani, csak némán csápol karjaival. Hát, nem akármilyen élvezet!
Semmi mást, csak harapni. Nem vérszívó denevérek ők, mint ahogy a Hírlapban közvetve utaltak rá. Egy olvasói levélre Fazakas János földrajztanár azt válaszolta, hogy az elszaporodó denevértámadások hátterében a kócos, hosszú haj áll, tudniillik a denevérek a fülükkel látnak, márpedig a haj nem veri vissza, hanem elnyeli a kibocsátott hangot, a denevér azt hiszi, hogy szabad az útja, erre puff, nekiütközik a haj gazdájának. A denevér soha nem támad, ha mégis harap, azt kétségbeesésében teszi. Egyébként a szakértői válasz a főszerkesztő fejébe került. A leváltás oka az lehetett, hogy egyrészt Fazakast Fakakasnak írták a nyomdában, amit ugyan a földrajztanár aligha szívott mellre, ellenben élt a megyében egy országgyűlési képviselő, akit szintén Fazakas Jánosnak hívtak, és Fakakas volt a csúfneve, másrészt, és vélhetőleg ez esett nagyobb súllyal a latba, attól háborodtak fel a megyei elvtársak, hogy a főszerkesztő nem várta meg a pártukázt, amely a denevérek elszaporodásának okaként a templomokban uralkodó állapotokat nevezte meg, és azonnali intézkedéseket foganatosítottak: kéksalopétások jelentek meg a templomokban, kipucoltatták a tornyokat, a pincéket, de persze a lelkészi lakokban is körünéztek, és bár nem találtak egyetlen denevért sem, DDT-porral alaposan beszórtak mindent.
Kutya
Hiányzott neki a simogatás, mindig is hiányozni fog. Jobban éhezett rá, mint bármire, mégsem fordult vissza. És minél jobban vágyakozott, annál messzebbre ment.
Ismét beszaladt a házak közé, aztán keresztülvágott egy poros gyárudvaron, amelynek betonkerítése itt-ott teljesen bedőlt. A kerítés mentén akácfák sorakoztak, letörött ágak, felhántott kérgű törzsek jelezték, hogy olykor bizony kemény sanyargatásokat kell kiállniuk. Kopogó karmokkal rohant, rohant. És egyszer csak a szeméttelepen találta magát. A szag fordította arra. Mert már alig bírta. Megérezte a rothadás, az elmúlás szagát.
Egy guberáló család vette észre. Ütötték, ki mivel tudta, nem maradt ideje elszaladni. Nem is akart. Amikor megpillantotta őket, elindult feléjük. Lábukhoz terítette az elhagyott tenyér utáni vágy. Arra számított, hogy együttérzőn maguk közé fogadják, hiszen olyan, mint ők. Ám alighogy észrevették (egy asszony elsőként), magasba emelték botjaikat, mások meg felragadták, ami a kezük ügyébe került, és verni kezdték. Feltámadt benne a régi ösztön, menekülésre fogta. A szeméthalmok között bezuhant egy tátongó lyukba.
Szőre nedves volt a vértől. Semmit nem látott, talán mert éjszaka volt, talán mert kiverték a szemét. Tüdeje zihálva kapkodta a levegőt, nem bírt elég mélyeket szippantani. Hideget érzett, aztán már azt sem. Elaludt.
Arra ébredt, hogy barátságtalanul morog mellette valaki. Vicsorog. Soha nem látott még rókát, ösztönei azonban felvilágosították. Csak mordulnia kell egyet, és máris eliszkol. De nem mordult. Tudta, ha semmit nem tesz, vége, a róka átharapja a torkát. Megbosszulva visszamenőleg is az árulást, ami a kutyát az emberhez kötötte.
Ez a róka azonban nem harapott. Ismét álomba zuhant.
Amikor felébredt, hallotta a nyugodt, egyenletes szuszogást. Szomjasan körbenyalta az ajkait, miközben olyasmi zsibongott a fejében, hogy ugyanezt a róka ajkaival is megtenné. Bebújni az idegen száj belsejébe, a fogakat megszámolni, a garatig lecsúszni. A lényeg, hogy egyre beljebb és beljebb kerüljön. A látomások bősége leterítette.
Szerette a hegyesorrú alomszagát. Emlékeztette valamire ez a reszketeg illat. Talán a kölyökkorára, bár arra nem szívesen emlékezik, nem mintha feledni való traumája volna, vagy ha mégis, a szokásos módon eltemette, hiába is gyötörné magát lelkizéssel. Nem, egészen másért szerette. Szerette benne azt, hogy fogva tartja, hogy képtelen elmozdulni tőle, hogy a rabja.
Egyik reggel, alighogy a nap felkelt, mégiscsak kidugta a fejét. A bokrok között belátott egy távoli ház udvarára, sőt, a ház egyik függönytelen ablakán keresztül megfigyelhette a bentieket is. Egy ember feküdt az ágyban. Körülötte sokan ültek, a semmibe révedve, mozdulatlanul. Ha az ágy lakója megmozdult, felrebbentek.
A távolból is megérezte, hogy az ágyban fekvő szenved. Fájdalmának hullámai eljutottak hozzá, érezte orrában a savanykás illatot. Megborzongott. Megsejtette, hogy titkos rokonság, véletlen egyezés köti az ágyban fekvőhöz. A haldokló útra készül, de fogva tartja saját szenvedése.
Róka
A róka tovább ásott, éppen ahol a kutya napokkal korábban elkezdte. Sokkal gyorsabban haladt. Lábkapája fürge, éles. Azonban a kutya javára írandó, hogy rábukkant a homokos, könnyen vájható rétegre. Bár a rókában hamar feltámadt és egyre erősödött a sejtelem, hogy az ásásnak más volt a célja, nem az odú mélyítése.
Ahogy kapart, felfedezte a kutya lecseppent nyálát, előrehajolt, hogy beszippantsa a szagot, és akkor omlott be alatta a föld. Hiába feszítette előre mancsát, zuhant, neki-nekiverődve a falnak, bukfencezve pörgött lefelé. A földmorzsalék, amely beitta a kutya nyálcseppjét, a diónyi rög, az is zuhant vele együtt.
A kutya szaga a papírral kibélelt vackot jelentette, a meleg, idegen testet, amely lassan, a napok múltával egyre erőtlenedik. Kutya volt, igazi kutya. A halálvágy keserű és egyben édes szagában lassult le minden mozdulata. Kutya a róka vackán, halni vágyón, bajusza finom remegésével jelezve, még él.
Nem tudta, hogy a város legelső lakójának sírjába zuhan. A pörgés centrifugájában kialakult egy új érzékszerve. Új, belső szeme született, amely a szédület káprázatában sárgás szemcsékből rakta ki a képeket. Infrafények versköltészete lett a nézése.
A kutya nyála, nem is a nyála, hanem annak szaga volt a madzag, ami a felszínnel összekötötte. És megint a múlt. Hiányzott neki a kutya. Hiányzott a halkan duruzsoló teste. Hiányzott, hogy ott haldokoljon mellette, hiányzott, hogy csatakos szőrébe fúrhassa hegyes orrát, de legesleginkább az hiányzott, hogy gyűlölettel megint átharaphassa a torkát, meleg, lüktető torkát, amelyet érthetetlen halálvágya alig észlelhető mozdulattal felkínált neki; odanyújtotta, hiszen mindig is erre vágyott, ebléptékű abnormitásának ez volt a lényege, kutya létének szégyenfoltja, igen, ez az emberi mértékű halálvágy. Ez teljesedett be, de miközben beteljesült, s miközben az ő ínyét elöntötte a kutya vére, miközben a kéj magasröptéből letekintett gyűlölettől remegő testére, a vágy újabb hulláma érkezett. Még el sem akadt emez, máris a távolabbi felé lesett, akarta, várta, hadd támadjon fel újra. Lényegében arra szomjazott mértéken felül, hogy élete hátralevő idejének összes percében el- meg elharaphassa ezt a nyakat, érezze a bőr forróságát, a test kitárulkozását, a közös kéjt, ami mindkettőjükben megnyitotta a mennyboltokat.
Még mindig zuhant, mert a pillanatot benépesítette az új látás költészetével. A sötétséget betöltő sárga fényalakzatok sorokká álltak össze, tempójukat váltakoztatva daloltak, a sorvégek rímekbe kapaszkodtak. Semmi sem valódi? Üsse kő!
A város első lakójának sírja ismerős, gondolhatta volna, ha képes lett volna gondolatokkal megbontani a néma valóságot. Ismerte ezt a szagot, s bár nem birtokolta az összefüggések természetét, megteremtette a kapcsolatot a kutya és a sír szaga között. Azt is nyomban tudta, hogy a kutyán a szag: hozott, nem saját, hanem gazdaszag. Mintha a kutya gazdája és ennek a sírnak a lakója ugyanaz az ember volna. De legalábbis közeli rokonságban állnának.
A róka rögtön tudta, hogy nincs menekvés, innen nem juthat ki soha. Itt fog elpusztulni, ugyanolyan lassan, mértékkel adagolt szenvedéssel, mint a kutya. Nem bánta. Betöltötte a szag, amelynek édessége egyértelművé tette, mit érzett a gyűlölt kutya mellett. A vágy távlatot adott életének, kiemelte a szokványos rettegésből. Úgy érezte, mintha a kutya meleg testébe zuhant volna bele, és nemhogy elsötétült volna az ég, hanem kivilágosodott.
