Emil Gîrleanu: Mint egy konkolyszem

Május utolsó vasárnapja hagyományosan a gyereknap – s habár az időjárás a mai napon kevésbé kedvez a kültéri rendezvényeknek, annál jobb alkalom az igényes művelődésre. A Klubrádió honlapján mától meghallgatható szöveg ugyanakkor a hagyományos értelemben véve nem gyerekmese, legalábbis nem olyan, amihez hozzá vagyunk szokva: egy száz évvel ezelőtti román író történetét hallgathatják meg, amely a ma megszokotthoz képest nyersebben beszél a szomorúságról és az élet mulandóságáról. Ám a tragikus mesék híres szerzőjétől, Andersentől eltérően itt a kedvezőtlen befejezés a főhős számára még csak nem is veszteségként jelenik meg, hanem az élet rendjeként; ennyiben a mű tartalma inkább hasonlít Kertész Imre Sorstalanságának mondandójára, mint a fantázián alapuló fikciós szövegekre.

A mesében egy frissen megszületett kis bogárka keresi az élet értelmét, helyét a dolgok közt – persze nem önálló indíttatásaként, hanem egy hangya sugalmazására –, míg végül egy madár csőrében végezve megleli azt. A mesét magyarul 1974-ben adta ki a bukaresti gyermekkönyvkiadó, Beke György fordításában. Már a kötet címe is beszédes: Az első fájdalom; a fiatalon elhunyt író, Gîrleanu koncepciója is a veszteségek tragédia helyett mintegy egyszerű jelenségként való bemutatására épül. Hogy ezt a felfogást érdemes-e megismertetni a gyerekekkel, azt mindenkinek rábízzuk a saját megítélésére; Tükörfordítás című kulturális és ismeretterjesztő műsorunkban első elhangzásakor mindenesetre Wessely Anna művészettörténész-szociológus éppen hogy nem lehangolónak, sőt fölemelőnek tartotta, ahogy a mese a vallások szerepéhez hasonlóan egyértelmű és szép keretet alkot az életbeli rendeltetéseink banalitásának. A Mint egy konkolyszem című mesét tehát a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva mától itt, a honlapunkon is meghallgathatják Grisnik Petra színművésznő kiváló előadásában, legörgetve pedig szövegesen is elolvashatják.

A mese eredeti, írott változata:

Emil Gîrleanu: Mint egy konkolyszem

Nem kell akkorának lenned, mint egy hegy, hogy gondolkodni tudjál. Lehetsz parány, mint a konkoly vagy mint a porszem, ha fejecskédben van világot átfogó isteni szikra, akkor ez elegendő: tudod, ki vagy, honnan jössz és merre kell tartanod. – Ezt a bölcsességet a hangya fejtegette így a bogárka előtt. De a dolgos hangya szavai akkoriban a bogár egyik fülén be, a másikon ki! Alig néhány nappal előbb pillantotta meg a napvilágot, a földet, a virágokat. A fűszálak tövében édenben érezte magát. Ahogy kibontotta szárnyacskáit és felrepült, álmélkodott, hogy át tudja szelni a levegőt, de a fáradtságtól elcsigázva ráesett egy levélre. Akkor ismerte meg első ízben az élet nehezét. És eszébe jutottak a hangya oktató szavai… Ki is ő? Egy kicsiny bogár, fénytelen, kerek, mint egy konkolyszemecske. Honnan jön? A fűből. Emlékszik jól, hogy a hajnalka tövében ébredt a világra. De merre kell tartania? Lám, máris tanácstalan!

Leereszkedett a levélről, és elindult megkeresni a hangyát. Erre-arra járt-kelt, de a hangya sehol. Más hangyákkal találkozott ugyan, de azok siettek, s különben sem szeretik beszélgetéssel tölteni az időt. Sokat járt-kelt, de többé olyan okos gondolatokat senkitől sem hallott. Ritka dolog a bölcsesség, gondolta a piciny bogárka. Ettől megint nagyon elszomorodott. Minden kezdet nehéz! Egyik nap elkapta az eső, s figyelmetlenségében beleesett a vízáradatba. Alig tudott egy szalmaszál segítségével kievickélni belőle. Máskor meg, micsoda rettenet! A kertész csizmája alá került, s egy pillanatig a lélegzete is elállt. Szerencséje volt egy kövecskével, meghúzhatta magát mellette. Milyen véletleneken múlik manapság az élet! Mindenképpen óvatoskodnia kell. Hát élet az, ha minden pillanatot mérlegelnie kell? Csak óvakodva járt: puhatolózott, tapogatózott, szimatolt. Ott víz van, amott emberek, odébb kocsi gyermekekkel. Minek jöttem a világra, ha egy darabka föld sem akad számomra? Hová telepedjek le, hogy nyugton maradhassak? Hirtelen szeme elé tűnt a ház, a kert gazdájának a lakása. „Ott fenn nagyon jó lehet… de túlságosan magas. Körültekintéssel kell felszállnom oda.” Előbb a dália kelyhére röpült, onnan egy díszcserjére, egy orgonafára, majd az erkélyt körülfutó repkényre. Végre, íme: megérkezett. Az eresz szélére ereszkedett. Juj, hogy égette a bádogtető. A nap hevesen tűzött alá – fokozta szenvedését. Hát itt is pokol az élet? Újra gyötörni kezdte a gondolat: „Mi végre vagyok a világon?”… Úgy tűnt neki, hogy minden más élőlénynek van valami hivatása. Még a lepkének is? Hogyne volna! Hiszen a lepke elgyönyörködteti a szemet, repülő virág, élő szivárványcsepp. A hangyák házat építenek maguknak, gyűjtögetnek, ezrével élnek együtt. Ha a hangya százszor nagyobb lenne, akkor is elegendő volna neki a mostani esze, de az a sok-sok állat-hegy, ha százszor kisebbek lennének is, mostani eszük akkor sem volna elegendő. A méhecske is… Mind, mind. Ő pedig? Mi az ő hivatása a földön?…

Ebben a pillanatban a bogárka megpillantotta a levegőben egyik társát; talán menedéket keresett, mint ő. De jóformán szemügyre sem vehette, mikor az eresz alatti fészekből nyílsebesen kisuhant a fecske, és röptében elkapta röpködő sorstársát. Később felhangzott a fiókák vidám csiripelése: a fecske ennivalót vitt nekik. És a szegény bogárka rádöbbent: „Íme, ez a mi sorsunk, tápláljuk a madarakat, akiknek hivatásuk van a földön!”

…A bogárka kitárta szárnyacskáit, a levegőre bízta magát, lengett egy keveset, s ekkor nyílsebesen újra feltűnt a fecske. Szárnycsapások visszhangja, s nyomban utána a fiókák éles lármája: lakomával visszatérő anyjuknak örültek.