Molnár Péter: Anyám és Hosszúkarú Platánfa barátsága

Molnár Pétert a rendszerváltáskor az akkor alakuló Fidesz egyik ifjú titánjaként ismerte meg a nagyközönség, aki jogászként a Bibó kollégiumban társa volt a párt alapítóinak – később ugyanakkor egykori közösségétől vett búcsújával az egész politikusi pályától is eltávolodott, noha megmaradt közéleti aktivistának, mialatt egyetemen tanított, majd a slammelésbe vetette bele magát, és mára a Földalatti Slam Akadémia megalapítójává és a vele járó blog főszerkesztőjévé vált. A Belső közlés című irodalmi műsorunkban nyáron láttuk vendégül, ahol kivételes módon ezúttal zenék helyett is elsősorban az ő slamszövegei hangzottak el. 

A Klubrádió közönségének egy része számára különösen kedves lehet az az írása, amelyet ebben az adásban olvasott fel élőben, s amely mától honlapunkon is meghallgatható, illetve a cikk alján szövegesen is elolvasható. A tárcában ugyanis a szerző ötvözi a közéleti tevékenység, a környezetbarát közlekedés és a természet szeretete, valamint idős édesanyjához fűződő viszonyának motívumait.

A tárca a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.

A tárca eredeti, írott változata itt olvasható:

Anyám és Hosszúkarú Platánfa barátsága

Lassan és gyorsan is telt az idő, mióta három éve nyáron, az esti napfényben először gondoltam Hosszúkarú Platánfára igazi jóbarátként. Akkor jöttem rá, hogy ha egyedül érzem magam, bármikor kitekerhetek hozzá a Margitsziget közepére. Útközben régi ismerősként üdvözölnek a fák, Kínában gyártott svéd szocdem cangám kérgükre vigyázva törzsükhöz támaszthatom.

Hosszúkarú százötven évesen, bölcs nyugalommal, szeretettel vár. Szerencsés vagyok, hogy ismerem. 2012. havas téli napjaiban jutottunk túl a köszönö viszonyon, amikor a Milla, az Egymillióan a magyar sajtószabadságért facebook csoport felhívására jelentkezett köztársasági elnöknek. Ő látta az Őszikéket író Arany Jánost, és a régi Magyarországot, amiből lehetett volna Közép-Európai Unió, Trianon és a holokauszt előtt. Látta a közép-európai olvasztótégelyünk összetörését, és sok más vigasztalhatatlan szomorúságot. Nem nézi tovább szótlanul. Felénk, emberek felé szótlanul. Tolmácsolnám-e a szavait? Azoknak, akik nem értenek a fák nyelvén. Úgy érzi itt az idő, és ez az üzenete:

"Ha én elnök lennék, mindig szólnék, ha látnám, hogy valakit nem tartanak ugyanolyan embernek, mint bárki mást. Nekem elég egyformának tűnik minden ember. Akkor is, ha kicsit sötétebb a bőre, vagy más formájú az orra. Szerintem mindenki legyen szabad. Találja meg a helyét, mint én itt, a Margitszigeten. És hagyja, hogy mások is megtalálják a maguk helyét. Szabadon és egyenlően.”

Földbe gyökerezett lábbal hallgattam. Hosszú gyökerű élőlénytársam folytatta:

"Ha én elnök lennék, arra is figyelmeztetnélek titeket, őrült majmokat, akik embereknek nevezitek magatokat, hogy a hatalom veszélyes. A korlátozatlan hatalom pedig gyorsan hülyítő méreg. Felajánlom, hogy akinek hatalom kerül a kezébe, az időnként köttethesse magát a törzsemhez. Mint Odüsszeusz a hajóárbochoz. És én mindig szívesen beszélgetek majd a törzsemhez kötözött hatalmassággal.”

Nem volt kérdés. A tolmácsa lettem, és ő elnökjelölt lett. Netes szavazáson, az első hét jutott a Merlin Színházbeli döntőbe. Bár hamarabb észrevettük volna, hogy nem elég megosztani Hosszúkarú szavait a facebookon! A vezető jelöltek üzenetével ajtótól ajtóig jártak. Utolsó nap mi is ezt tettük barátaimmal, de Hosszúkarú már csak a kilencedik helyre tudott följönni. Ha éjfélkor pár órára megállítható lett volna az idő, ott van a döntőben. Eszünkbe se jutott volna letörni ágát, kerestünk volna egyet alatta, azt vittük volna be a színházba.

 

Hat és fél évvel később, 2018 nyarán terebélyes levelekkel zöldellő, hosszú ágát találtam a földön. Előző éjjel vihar volt. Fölvettem a még élő faágat, a biciklim kormányára fektettem, és eltekertem vele az aradi tizenháromból a szerb Damjanichról elnevezett utcába.

Ott lakott anyám. Előző őszi agyérgörcse óta egyedül csak a lakása előtti folyosóra tudott kimenni. Naponta ötször tíz-tizenöt percet sétált. Egyik kezével a folyosó zöld korlátjába kapaszkodott, a másikkal botra támaszkodott. A folyosó hosszú volt és egyenes, mégis kolostori kerengőhöz hasonlítottuk.

Anyám szemidegsorvadás miatt már nem tudott olvasni, legfeljebb pár sort nagyítóval. De ha kézbe vett egy könyvet, látszott rajta, hogy olvasó. A második világháború után egy gyerekotthonban a többiek izgatottan várták a lámmpaoltást, mert anyám folytatásokban mesélte a Dzsungel könyvét. Nyugdíjas pedagógusként mindenkihez volt egy kedves szava. Sajnálta, hogy a 78-as troliról éppen akkor szállt le egy roma nő a gyerekeivel, amikor odaült volna hozzájuk beszélgetni. Tanítónőként mindent megtett, hogy a cigány-magyar gyerekek (a roma szóra agyérgörcse óta nem emlékezett), is otthon érezzék magukat az osztályában. Az iskolaigazgatói hatalmával úgy élt, hogy állandóan tárva-nyitva volt az ajtaja, és az eldöntendő ügyeket mindig megbeszélte a tantestülettel. Rászólt a kollégára, aki zsidózott, és a Balaton-felvidéki Tagyonban rávésette a milleniumi emlékműre az azt készítő kőműves nevét.

Mikor odaértem hozzá Hosszúkarú vihartörte ágával, anyám az ajtófélfának dőlve várt.

– Tegnap éjjel törhetett le – mutattam az ágat.

– Biztos a szél – felelte, és rögtön jó helyet keresett a Margitszigetről érkezett látogatónak.

Mondtam neki, amit már korábban is, hogy ő olyan lett, mint Hosszúkarú Platánfa. Nem tudott eljönni otthonról, de oda lehetett menni hozzá. „Én általában itthon vagyok” - mondta. Hosszúkarú is általában a Margitsziget közepén van. Kopott, fényes fővárosunk két kitüntetett pontjáról sokszor üdvözölték egymást telefonon. Ehhez elég volt Hosszúkarú törzsére tennem a kezem, és fölhívnom anyámat.

 

Anyám az aradi tizenháromból a szerb Damjanichról elnezevett utcában él. Hosszúkarú Platánfa a szigeten. Anyámmal séta közben halljuk, ahogy Hosszúkarú leveleit fújja a szél. Varjak slammelnek rá.