Hidas Judit: Turista Afrikában
3/04/2022 18:28
| Szerző: Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Hidas Judit Turista Afrikában című regényéből hallgathatnak meg egy részletet a szerző előadásában.
Hidas Judit a kortárs magyar prózaírók fiatalabb nemzedékéhez tartozik, regényt és novellákat ír, nem utolsósorban pedig a nők kultúrában és a hétköznapokban betöltött szerepével foglalkozó fórumoknak is rendszeres szervezője, résztvevője. Dramaturg és kommunikáció szakokon végzett, írásai mellett szerkesztőként is dolgozik, Belső közlés c. zenés irodalmi műsorunknak pedig még indulása első évében volt vendége.
Ebben az adásban olvasta föl azt a szövegét is, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak. A később megjelent, akkor még csak készülés alatt álló regényének részlete egy középosztálybeli anya és egy cigány kisfiú viszonyát pedzegeti: az édesanya vállalja a családhoz érkező kertész kisfiának felügyeletét. A szöveg erénye, hogy a művet nem valamiféle moralista műpátosz teszi szociálisan érzékennyé, hanem éppen a valóság kendőzetlen láttatása, az az ellentmondásosság, ahogyan az elbeszélő anya a roma kisfiúhoz viszonyul.
A regényrészlet a fenti hangsáv lejátszás gombjaira kattintva hallgatható meg.
A szöveg eredeti, írott változata:
Turista Afrikában (részlet)
Adok a gyereknek banánt, biztos nem eszik ilyet gyakran, gondolom, talán ma még nem is reggelizett. Nem kell neki könyörögni, rögtön nyúl érte, pillanatok alatt befalja, mint a koldus, aki magába töm mindent, még akkor is, ha nem éhes, hogy biztosan az övé legyen. Vagy mint a gyerekeim, mint minden gyerek, de nekem először mégis a koldus jut az eszembe.
Hazaérünk. A kisfiút beviszem a házba, a fiam boldog, majdnem egyidősek, együtt berregnek egész délelőtt, autókat, motorokat tologatnak, repülőket reptetnek. Közben az apja kint dolgozik, kerti munkára jött, itt a tavasz, nagy a kert, ötezer négyzetméter, már-már egy kis földbirtok. Lehet ásni, földet talicskázni, bokrokat nyírni, ültetni, kerti bútort festeni, mindig van valami.
A férjem szerint Józsi csak az ásásra jó és a földhordásra. Tavalyelőtt még nagyobb munkákat is rábízott, például vakond-hálót kellett letennie. Az egész kertben felszedte a gyepet tíz centi földréteggel, aztán a bokrok helyét kivágva lerakta a műanyag védőrácsot kisebb darabokból összeállítva. A vakond mindenhol fel tud jönni, legutoljára a vízaknában ásott magának lyukat. A férjem évek óta harcol vele. Sanyi úgy-ahogy elhelyezte a hálót, azt gondolta, nem veszi észre senki, ha nem illeszti össze mindenhol rendesen, ráhordta a földet és a gyepet. Ugyan ki tudja ezt ellenőrizni? Arra nem számított, hogy maga a vakond fogja elárulni, néhány hét múlva újra megjelentek a buckák a kertben. Kezdhette elölről, hetekig dolgozhatott ingyen, persze sokszor nem jött, hiába ígérte, de mivel más dolga nem volt, nagy nehezen megcsinálta. Munkája pedig nem szokott lenni, miért is lenne.
Az utcánkban lakók még kérdezgették az elején, ki dolgozik nálunk, nekik is kellene segítség a kertben, de amikor kiderült, hogy cigány, csak legyintettek. Az egyik szomszéd kerek perec meg is mondta, „olyan hozzánk a lábát nem teszi be”, ebben a témában nem kell szégyenlősnek lenni, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy ez nem olyan, nem lop, csak egy kicsit a körmére kell nézni. (…)
Józsi most a mi kertünkben dolgozik, fát hord, ás, talicskázza a földet, erre jó, ezt tudja csinálni, és a főnök itt mégiscsak férfi. Vele van a kisfiú is, amióta megszületett, hordja magával mindenhova. Első gyerek, többet nem is szeretnének, ez is alig akart összejönni, nyolc évig próbálkoztak. Az anya intézetben nőtt fel, Józsi mindig büszkén mondogatja, ő volt az egyetlen szűzlány az egész Gyerekvárosban. Most takarítónő az egyik Auchanban, könnyebben kap munkát, mégiscsak magyar. A kisfiú tejeskávé színű, zöld a szeme, szőkés a haja. Bölcsődébe nem veszik fel, nincs férőhely, mondják nekik. Talán most tavasszal, dünnyögi az apja. Addig is viszi magával a kisfiút mindenhová, hiába van szombat, ma is épp dolgozik az anyja, Józsi csak így tud eljönni hozzánk, én meg elvállaltam egyszer, kivételesen, mert azért mégse szeretnék hosszú távon egy ilyen bébiszittere lenni.
A kisfiú egyébként egész jól feltalálja magát, állapítom meg egy idő múlva, nem sok vizet zavar, talán érzi, talán megszokta, hogyha rossz, kihajítják azonnal. Úgy mozog a lakásban, mintha mindig is itt élt volna, nem sír, nem keresi az apját, a játékautók teljesen elbűvölik. „Brmm, brmm”, ennyit tud csak mondani, és azt, hogy „apa”, egész délelőtt berregnek a másik kettővel, matatnak a gyerekszobában, legalább addig is nyugtom van az enyémektől. Gyorsan előkészítem az ebédet, aztán indulunk a hegyre kirándulni. (…)
Felérünk a hegytetőre. Mindenki liheg, van, aki elterül a földön, annyira elfáradt a gyors menettől. A kisfiú nem ül le, nem tudja, mi az, pihenni, csak akkor szusszan egyet, amikor rosszul emeli a lábát és a fűben elbotlik. Ilyenkor fekszik ott egy kicsit, rágcsálja a virágokat, kapargatja a földet, de aztán fentről megragadja egy kéz, talpra állítja, és ő újra megy, csak megy előre. A kéz az enyém, én állítom fel, a végén még felfázik, én kiabálok utána, ha rossz irányba indul, én hozom vissza, amikor egy szikla tetejére fel akar mászni. A többi szülő addig inkább figyel a gyerekeimre, ezt az egyet nekem hagyják, oldjam meg én.
Elindulunk haza. Meredek, kavicsos út vezet a hegyről lefelé. Minden anya fogja a saját kölykét, könnyű itt a mélybe gurulni. Az enyémeket átadom a férjemnek, én meg elkapom a kisfiút. Először nem akarja, hogy segítsek neki, de szorosan tartom, „ne fickándozz, te kis vakarcs”, mondom neki.
Ahogy ereszkedünk le a hegyoldalon, egyszer csak elkezd ugrálni, sikongatni, kacarászni. Nem értem, miért jó a csúszós kavicson egyensúlyozni, de ő legszívesebben levetné magát a mélybe, alig tudom követni, rángat lefelé, mint egy kutya, ami szagot kapott. Ekkor jövök rá, hogy nemcsak sírni, de nevetni se hallottam egész nap. „Állj, állj, lassabban, le fogsz gurulni”, mondom neki, de ő gurgulázó nevetéssel száguld lefelé. Megelőzzük az egyik nőt, aki a gyerekével milliméterenként lépeget előre, a kisfiú örömét látva, cinkos hangon szól utánunk, „az a legviccesebb, hogy tutira nem esne baja, ha elengednéd a kezét”, mondja. „Ezt most hogy érted?”, kérdezek vissza, de ő nem válaszol, én meg inkább elhazudom a célzás jelentését. „Igen, az én fiam is ilyen”, mondom neki, „ki gondolná, hogy kétévesen már három lépcsőfokot le tud ugrani és talpra érkezik”. A nő hallgat, lehet, hogy ő is ezt akarta mondani, ügyes gyerek ez, talán tényleg el kéne engedni a kezét.
El is eresztem, és a kisfiú végre megindulhat kedve szerint a lejtőn lefelé. Az örömtől sikongatva kapkodja a lábát, csak úgy porzik a föld alatta, de nekem hirtelen beugrik a kép, ahogy elbotlik és gurulni kezd, ahogy a szájából és a fejéből ömlik a vér. Vajon mit szólna az apja, vajon merne-e valamit szólni, vagy csak elintézné annyival, hogy az élethez hozzá kell edződni?
Elkapom a kezét. Jobb a békesség.
