Lackfi János: A bolygó hollandi Budapesten

Lackfi János a magyar olvasóközönség számos rétegeinek közös pontját jelenti: úgy a szórakoztató és a magas irodalom kedvelői, mint a politikailag megosztott olvasók hálásak neki, hogy hozzájuk, nekik is szól: amire írói-költői pályájával, valamint konszenzuskereső közvetlenségével valóban rászolgált – a Klubrádió műsorainak is számtalanszor volt a vendége, Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban hét évvel ezelőtt, a műsor indulásának második évében beszélgetett Marton Évával.

A Facebookon is rendkívüli népszerűségnek örvendő szerző ebben az adásban olvasta föl azt a tárcáját is, amelyet mától itt, a honlapunkon is meghallgathatnak. Rövid írása az abszurd és a mese ötvözetének különös darabja, melyre a műfaji szabályok is csak annyiban érvényesek, hogy a szerző számít az előfeltételezéseinkre, amelyeket váratlan fordulataival kicselez. Egyszerre megy szemben valamennyi olyan eszményünkkel, melyet a kívánatos családi életről vagy egyszerűen a szerzői magatartásról szeretnénk gondolni, és teszi mindezt érvénytelenné, amikor valószínűtlen meseszerű köntösbe bújtatja.

A tárca a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.

A tárca eredeti, írott változata itt olvasható:

A bolygó hollandi Budapesten

Hübinger Antal szobafestő reggeli kávéja elfogyasztása után, 5 óra 32 perckor szokás szerint az ablakhoz lépett negyedik emeleti, 42 négyzetméteres lakásában, melyen feleségével és két átokfajzat kölkével osztozik, bár az ingatlan méretének ezúttal az égvilágon semmi jelentősége... Mielőtt a kétszárnyú ablakot szokása szerint kitárta volna, egy légypiszkot vett észre az üvegen, ingerülten ciccentett, alvó felesége felé fordult, majd fejcsóválva levakarta a pöttyöt az ablakról. Nem, mielőtt bárki megkérdezné, Hübinger nem volt mániákus, csak éppen szerette a rendet. Ennyit azoknak, akik a kákán is csomót keresnek. Miután az ablakot szokása szerint kitárta, a friss kinti levegőt szokása szerint mélyen letüdőzte, majd szokása szerint, különösebb meggyőződés nélkül elvégzett pár tornagyakorlatot. Ekkor pillantotta meg a rezzenetlen tekintettel őt bámuló idegent. Az illető háromszögletű kalapot, térdig érő csizmát viselt, válláról fekete lebernyeg csüngött, szakasztott úgy festett, mint egy filmbeli kalóz. Hübinger türelmes ember volt, az élet amúgy sem tudott neki sok újat mondani. Hogy jön ő ahhoz, hogy mások ruházatát kritizálja? Jóllehet ami furcsa, az azért furcsa, ezt még Hübinger se tagadhatja. Na de akkor mit mondjon arról, hogy a ház falára erősített zászlótartóhoz kikötve egy sokárbocos vitorlás ringatózott a levegőben, hasonló ahhoz, amelyet az a semmirekellő Karesz gyerek kunyerált ki karácsonyra, s aztán szépen össze is ragasztgatott. Ehhez aztán van esze meg türelme, nem úgy, mint a tanuláshoz.

̶  Mondja, Hübinger  ̶  szólította meg a rendhagyó küllemű egyén  ̶ , nemdebár Sandwike vidékén járok, a norvég partokon?

A szobafestő nem lepődött meg a megszólításon, elvégre ismert embernek számított errefelé, nemigen volt már ház, ahol korábban ne dolgozott volna. Alighanem valami régi kuncsaft, mindenkire nem emlékezhet az ember. Nem akart ellentmondani, ezért bólintott, meghagyva a másikat hitében.

̶  Mondja, Hübinger  ̶  folytatta az idegen  ̶ , nincs magának egy Senta nevű lánya, aki halálosan szerelmes lenne belém, amióta az eszét tudja? Rólam ugyanis csak akkor múlik el az átok, hogy a holtom után is tengeren bolyongjak, ha egy efféle fehérnép őszintén belém szeret.

Hübinger fél szemmel végigmérte a hajót, és látta, hogy egy kiadós mázolás igazán ráférne. Tekintetével megsaccolva az ismeretlen oldalán függő, alighanem aranyakat tartalmazó erszény feltehető súlyát, nem akadt fenn olyan apróságon, hogy nagyfenekű, pattanásos lányát Editnek hívják, és a tornatanárba szerelmes, aki orvul teherbe is ejtette holmi szertári különfoglalkozások keretében. Erről különben Hübingernek nem volt tudomása, kissé irtózott a lányától, és igazából csak akkor szólt hozzá, ha fegyelmezni kellett. Vagyis elég gyakran, mert a lány nem volt az a kimondott apák álma... A szobafestő tehát csak bólintott megint, majd felébresztette és az ablakhoz küldte boglyas hajú, ijedten bámuló gyermekét, abban a reményben, hogy most talán egyszer s mindenkorra megszabadul tőle, és még egy zsíros megbízás is üti a markát. Minthogy ezek után diszkrétem behúzta maga mögött a nagyszoba ajtaját, sose fogja megtudni, mi történt pontosan. A sikoltásra rontott be újra, és csak azt látta, hogy a hajó dagadó vitorlákkal távolodik Budapest egén, majd váratlanul megbillen, amiből Hübinger csalhatatlan érzékkel arra következtetett, hogy az átok végül csak megtört. Ezután megpillantotta Editet, amint odalenn hever az aszfalton, és vértócsa terjeng a feje körül. 6 óra 4 perc. Hübinger Antal nem szeretett elkésni a munkából.