EU-s tanácsadó: Magyarország marginalizálódik

Uwe Puettert, aki a CEU-n is tartott előadást az Európai Unió egyben tartásáról, Csernyánszky Judit kollégánk Németországban érte utol. Azzal kezdtük a beszélgetést: Várhelyi Olivér végül magyar jelöltként megkapta a jelöléséhez szükséges támogatást, és a szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős uniós biztosként kritikus területet felügyel kritikus kormányzati hátszéllel. Mire számít? Milyen munkát fog végezni?

– Az az érzésem, hogy mindazok a konfliktusok, amelyek a jelölésénél kibuktak, a ténykedését is meghatározzák Ursula von der Leyen elnök bizottságában – véli Uwe Puetter, aki az Európai Tanács egyik vezető tanácsadója is, és alapvetően az uniós integráció tartozik a portfóliójába. A bizottság munkájában persze könnyen felveszi a majd a tempót, mert szakmaisága vitathatatlan. Ugyanakkor nagyon jól ismerjük az adott területen Orbán Viktor nézeteit és azt, hogy nem tudta eddig függetleníteni magát a kormány befolyásától. Azt gondolom, ez a jövőben is fennálló probléma lesz.

Ön is említette és mindenki egyértelműen állítja, Várhelyi jó szakember. Azért csak megszavazhatjuk neki előre a bizalmat?

Most, amikor az Európai Unió különösen nehéz helyzetben van, szerintem nem is az az a kérdés, hogy ő személy szerint mire képes, hanem az, hogy politikailag mennyire tudja függetleníteni magát a magyar kormánytól és annak elvárásaitól. A korábbi bizottsági tapasztalatok, illetve Orbán Viktor konfliktusa az Európai Néppárttal eleve azt sugallják, hogy mindezidáig a helyzet megoldatlan. Hisz nemcsak a parlament, de a néppárt is számos kísérletet tett arra, hogy a legkülönfélébb kérdésekben megtalálják a közös hangot, vagy legalább legyen egy olyan közös platform, amelyről már könnyebb lehetne az elrugaszkodás. Mindezek eredménytelen próbálkozások voltak. El tudom képzelni, hogy professzionálisan áll hozzá a munkához, olyan módszerekkel dolgozik, amelyek szakértelmét bizonyítják: például sok mindenkit bekapcsol az uniós integrációról szóló párbeszédbe, de súlyos kétségeim vannak. Attól a tartok, a végeredmény mégiscsak politikai színezetet kap és végül a magyar kormányzati álláspont kerekedik felül. Vajon miért különbözne az ő politikája attól, amit az utóbbi években megtapasztaltunk magyar részről? Hány terméketlen vitánk volt? Semmilyen garanciát nem látok erre. A bővítési portfólió pedig különösen vitatott téma, hisz másként látják annak irányát az unión belül, mint a kívülállók. Kaphatott volna a magyar jelölt ennél kevésbé kritikus biztosi portfóliót. Mert az Unión belüli vitákat az integrációról innen lehet generálni.

Alapvetően a nyugat-balkáni országok bővítéséről beszélünk, nemde?

Igen, de tágabb értelemben ugyebár idetartozik Törökország és Ukrajna leendő vagy potenciális tagsága is.

Rendben, akkor először nézzük, ön, mint szakértője az integrációnak, miként értékeli azokat az Orbán-kormány által közismert vitákat, kötelezettségszegési ügyeket és évek óta megélt folyamatokat, amelyek végeredményben az Unió dezintegrációjához, egyensúlyvesztéséhez, esetleges széteséséhez vezethetnek?

Azért először tisztázzuk, ezt azért még nem látom dezintegrációnak. Éppen azért, mert ugyan Orbán Viktor és a lengyel kormány is folyamatos vitában van az Európai Bizottsággal, de egyikőjüknek sincs szándékában kilépni az Európai Unióból. Másrészről ez területi megközelítésben is megerősíthetem, mert sem ők, sem mások nem akarják megbontani az Unió területi egységét. Persze itt most figyelmen kívül hagyom a Brexit okozta bonyodalmakat vagy éppen a bővítési tervekből adódó nézetletéréseket. Ugyanakkor a jogállami és a demokratikus normák be nem tartása szempontjából ezek az orbáni törekvések valóban akadályozzák a bizottság egységes munkáját. S ebben látom a további ellentmondásokat. Ugyanis ma az a dilemma, hogy az Unió munkája miként folytatható tovább, ha nincs konszenzus. Egyre kevésbé látom ugyanis konszenzusosnak a tagállami együttműködést. Ursula von der Leyen valóban kompromisszumos gesztust gyakorolt, hogy leépítse az Orbánék felől jövő ellenzéki szembeállást. A biztosi jelöléseknél más országoktól is számos ellenzéki jelzés érkezett. Nagy kihívással kell az elnöknek szembenéznie akkor, amikor az Európai Parlamentben is nagyon szűk határmezsgyén mozoghat, minimális a többsége. Az ő keze is meg van kötve, mert minél nagyobb távolságot tart mondjuk Orbántól, vagy minél nagyobb ellenállást tanúsít vele szemben, annál nehezebb lesz működtetni a bizottságot. Az elmúlt 10 évvel szemben a legfőbb politikai erők együttműködése minden korábbinál konfliktusosabb lesz.

Vajon kettéválaszthatjuk a problémát politikai és gazdasági szempontból? Merthogy – kiindulva az orbáni politikából, a politikai narratíva nagyon egyszerű: Brüsszel ne mondja meg nekünk, mit tegyünk. Ugyanakkor nem látjuk, hogy a közös gazdaságpolitika csorbát szenvedne. Az Unió integrációja számomra egyet jelent a szabad kereskedelem politikájával, ami továbbra is sérthetetlen Európában.

De, valóban. Az Unió egysége alapvetően a gazdasági integráción alapul. Ugyanakkor nem hanyagolható el ennek a politikai aspektusa. Ami szerintem minden eddiginél sokkal fontosabb üggyé vált. A gazdasági szabályozók, az egységes piac elve továbbra is meghatározó, de ne feledjük, hogy a szabad munkaerő-vándorlás és az állampolgárok szabad mozgása már politikai természetű probléma. Tulajdonképpen ezt hívom én az Unió egyensúlyvesztésének. Igen, nagyon szép, hogy mindenki egyetért a területi egységben, de amikor ilyen specifikus kérdések merülnek fel problémaként, az unió egysége más kontextusban jelenik meg. Ahogy ön is említette, egyre gyakrabban felmerülő kérdés az Unió befolyásának folyamatos növekedése és az egyes országok nemzeti érdekei közti konfliktus. Ha az adott ország kormánya nem hajlandó tűrni az Unió hatalommegosztásának módját, vagy nem engedi, hogy a jogállami normák és elvárások alapján korlátozzák a hatalmát – értve ezen az önöknél is tapasztalható igazságszolgáltatási, illetve a sajtószabadságot ért korlátozásokat – akkor nem reménykedem semmi jóban. Márpedig úgy tűnik, ezek a kérdések nem tompulnak, hanem még élesebben jönnek elő. Nem hiszem, hogy maguk mögött hagyják ezeket a politikai nézeteltéréseket az érintett felek. Mindezek egyre jobban kihatnak az Unió gazdasági működési rendjére is. Sőt, ennek épp az ellenkezőjét érzékelem a jelen pillanatban. Felerősödnek ezek a konfliktusok, és egyre inkább nő az egyes országok elszigetelődése az Unión belül. Ami folyamatosan termeli a működésbeli ellentmondásokat. Ami pedig Magyarországot illeti: a folyamat végét a teljes marginalizálódásban látom, azaz az ország úgy sodródik szélre, hogy már-már a brit példához közelít. Egyre jobban elszigetelődik és távolodik az Unión belül a központtól. Sőt, a britekkel összehasonlítva a helyzet rosszabb, mert David Cameron volt miniszterelnök népszavazási kezdeményezése idején ugyan az intézményi együttműködés lazult az Unió és a szigetország között, azonban Nagy-Britannia még akkor is az egyik legbefolyásosabb tagja volt – mint politikai, mint gazdasági tekintetben – az Uniónak. Magyarországról azért ezt mind a mai napig nem mondhatjuk el. A szélre sodródás veszélye így fokozatosan nő. Ennek már középtávon rossz következményei lesznek.

Oroszország törekvése az Unió megbontására nem kérdéses. Orbán Vlagyimir Putyin egyik legerősebb szövetségese Európában, mondhatni jóbarátok. Az okokat persze lehetne elemezni, és bizonyos szempontból akár meg is érteni. Sikerül felgyorsítania Putyinnak az Unió dezintegrációját? Merthogy nagyon küzd érte – mindenkinek nyilvánvaló.

A dilemma itt is ugyanaz. De nem úgy tűnik, bárki nyerésre állna. Ha megbélyegezzük Putyint, mint az Unió egységének megbontóját, akkor sem mondhatjuk azt, hogy sikeres ebben a harcban. Az Unió külpolitikája egyre erőteljesebben épít az oroszellenességre, a szankciók továbbra is fennállnak és szigorodnak. Egyelőre érintetlenek az uniós folyamatok, az uniós intézmények, Putyin nem tud eredményt felmutatni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyre több politikus, kezdve Orbán Viktorral pozitív referenciaként említi Oroszországot. Ugyan nem bénítja meg az unió működését, de nem lehet a szőnyeg alá seperni. Ennek egyenes következménye, hogy a Putyin felé hajlók nem fognak, nem lesz módjuk az Unió külpolitikáját meghatározó döntésekben effektíve részt venni. A helyzet kétségkívül patthelyzetként írható le, hisz a folyamatos vétók gátolják a gyors mechanizmusokat. De ennek előbb-utóbb vége lesz, biztos vagyok ebben. Az intézményi reformok a küszöbön állnak, noha nem számítok arra, hogy 2020-ban lényeges változásoknak leszünk a szemtanúi. De az Európai Unió nem lesz meghatározó politikai tényező a világon, ha nem áll ellen az orosz nyomulásnak.

Tegyük a problémát még szélesebb kontextusba: itt van Donald Trump amerikai elnök, itt van Recep Tayyip Erdogan, török elnök, akikkel Orbán – Putyinnal egyetemben – jó barátságot ápol. Nem látja úgy, hogy az autokraták, a populisták szövetsége átrajzolja vagy át akarja rajzolni az európai térképet is? Mennyire erős négyüknek az Unióra gyakorolt befolyásuk?

Azt gondolom, hogy ez már középtávon komolyan felmerülő probléma lesz, amennyiben az Unió képtelen kezelni. Ugyanakkor óvva intenék attól, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsunk a jelen pillanatban ennek a befolyásszerzési törekvésnek. Mert nem újkeletű jelenséggel állunk szemben, hanem az Unió létezésétől kezdve fennállóval. Ugyanakkor meg is van erre az ésszerű magyarázat, hiszen ha valaki ellenzékként lép fel az Unióban, akkor a szomszédjainál vagy akár a nagyhatalmaknál keres befolyást és támogatást. Értve ezen Orbán barátkozását Trumppal, Putyinnal és Erdogannal. De azért nem mondanám azt, hogy Erdogan szövetségese Trumpnak, Putyinnak. Kereteken belül igyekszik képviselni a maga érdekeit. Csakhogy ne menjünk messzire: a menekültkérdésre nem adott megoldást az Unió, érthető, hogy ő is új támogatókat keres politikájához. Ezzel együtt Erdogan még mindig inkább az Unió partnerségét keresi, mint bárki másét.

Akkor térjünk vissza Várhelyi Olivérhez: vajon hogyan fogja képviselni például Ukrajna partnerségi törekvéseit, amikor Magyarország éles összetűzésben van az oktatási törvény miatt Kijevvel? Nem kis ellentmondás van máris a bel- és külpolitikánkat meghatározó elvek között, amit fel lehet-e egyáltalán oldani Brüsszelben, Strasbourgban? Hogy tudja hitelesen képviselni nemzetközi szinten azt, ami a magyar külpolitikának alapvető problémája?

Érdekes felvetés. Az Unió általában támogatja Ukrajna tagsági törekvéseit, tekintve a gazdasági, politikai kapcsolatok egyre szorosabbá válását. Ugyanakkor a folyamatot késleltetik, ezért felmerül bennem a kétely: mindaz, amit látunk, eleve megkérdőjelezi, tagja lesz-e egyáltalán valaha Ukrajna ennek a közösségnek. A status quo azonban mindenképpen jelzi Brüsszel nyitottságát Ukrajna irányába. Nagy kérdés tehát, Várhelyi mandátuma alatt mi történik. Nem zárom ki, hogy mint uniós biztos kénytelen lesz a kétoldalú – magyar-ukrán – kapcsolatok javításán is erősen dolgozni, hogy megfelelően képviselhesse a brüsszeli elköteleződést. Azt hiszem, szorosabban kell követnünk innentől kezdve az ukrán partnerség sorsának alakulását – nyilatkozta Uwe Puetter professzor, aki uniós tanácsadóként éppúgy ismert, mint az uniós integrációról szóló könyvek és tanulmányok szerzője.

A beszélgetést a cikk elején, a lejátszóra kattintva hallgathatják meg. Kiemelt kép: Flickr.com/Kovács Gábor.