Frissülnek mind az áramlatok

A modern demokráciákban a morál és a politika fogalma sokszor összekeveredik, holott a kettő valójában radikálisan más dimenzióba tartozik: az erkölcs éppen ott kezdődik, ahol a cselekvés véget ér, így inkább korlátja és kisajátítása annak, mint kritériuma; amíg az erkölcsös ember vagy a számításokon alapuló műveleteket végrehajtó szakember tudja, mi a jó, a szabad cselekvő sosem tudja igazán, mit csinál éppen – az olyan ritka pillanatok, mint Nagy Imre ’56-os szerepvállalása, valójában inkább a kettő páratlan együttállásáról, mint rendszerszintű összetartozásáról tanúskodnak. A tartósan vesztes álláspontok képviselői ugyanakkor idővel igényt formálnak rá, hogy morálisan magasabbrendűnek éljék meg az általuk vallott eszméket – az elmúlt évtizedek fejleményei ezen a téren talán annyiban jelentenek furcsaságot, hogy a totális mediatizáció hatására a veszteség élménye jóval szélesebb kört érint, mint aki valójában az élet vesztesének érezhetné magát: jóformán minden csoport, amelyiknek nem sikerül kizárólagosnak ható jelenlétet szereznie a saját irányvonala számára, kiszolgáltatva érezheti magát a „nagy erőknek”. Ezért is érdekes lehet ezeket a jelenségeket a fogyasztói kultúra egyik domináns termékén, a popzene tudatformáló hatásán keresztül vizsgálni. Ebben segített Tükörfordítás című műsorunk legutóbbi adásában Herczog Noémi színikritikus és Ivanyos Judit újságíró, akik Scatman John, Koncz Zsuzsa, Ákos, Lily Allen és a Carson Coma dalai kapcsán osztották meg gondolataikat a mai kulturális diskurzusokról.

A zeneszámok közül talán a legérdekesebb és bennünket legközelebbről érintő problémát Koncz Zsuzsa A város fölött című dala vetette föl, amelynek Bródy János írta a szövegét. A dal József Attila több versére, de mindenekelőtt A város peremén címűre tartalmaz utalásokat. Bródy tulajdonképpen a vers ellenpontját alkotta meg a dalban, ahol a belváros fölött álomszerűen lebegő szabad szellemű ember „találkozik” a város peremén az üzemek fölé tekintő munkásokkal: a tíz évvel a rendszerváltás előtt megjelent szám különössége, hogy arról tanúskodik, az értelmiség az „anyag gyermekében” már érzelmi és nem osztálykérdést látott. Bár konkrétan nem sikerült rávilágítani, mi okozta az érzelmi dimenzió súlyának növekedését, Ivanyos Judit felhívta rá a figyelmet, hogy a szabad szellemiséget hirdető mozgalmak, vagyis a baloldali és liberális megközelítések 1968 után elkanyarodtak a korábbi kommunista és szociáldemokrata gondolattól, illetve a tömegek képviseletétől, és az identitáspolitikai kérdések hangsúlyozására tértek át, ami kétségtelenül több érzelmi felhangra ad lehetőséget, mint a gazdasági és szociális kérdések. Ivanyos Judit elmondása szerint a dolgok megváltoztatását célzó cselekvést lassan így váltotta föl az egymás álláspontjának meg- és elítélése.

Herczog Noémi színikritikus is számos példát szolgáltatott a hazai és nemzetközi irodalmi és színházi élet területéről arra a tendenciára, hogy a szabadságra törekvő áramlatok az elmúlt évtizedekben épp a szabadság szempontjaival szemben egyre gyakrabban az erkölcsi megfelelőség szempontjait helyezték előtérbe. Herczog felidézte, hogy egyes szakemberek véleménye szerint a színház korábban sokkal botrányosabb és szabadabb volt, olyan teret jelentett, ahol bármi elképzelhető. A „botrányosságok” ugyanakkor ma már sokak szemében más megítélés alá esnek és az érzékenységek mégoly jogos figyelembevételének kitüntetett szerepe miatt általában is mérséklődik az érdeklődés minden kockázatosabb szellemi kísérlet iránt. A Scatman’s World című számmal kapcsolatban felhívta a figyelmet arra a ’90-es években felbukkant amerikai irányzatra, mely pozitívan értelmezte újra a korábban lenézett műfajt, amelyben a fellépő a vele egyetértőkhöz beszél, hisz a közösségi színház célja a kiszolgáltatott rétegek önbizalmának erősítése is lehet.

Hasonló a helyzet Lily Allen Fuck You című dalával, amelyet a brit popénekesnő az előítéletes emberek véleményének elutasítása jegyében írt. Scatman dalához hasonlóan a zeneszámban azt fogalmazza meg, hogy nem is kíváncsi azoknak a véleményére, akiknek a gondolkodása szerinte nem a kívánatos irányba tart. Bár a 2000-es évtized végén bemutatott dal egy olyan világban született, ahol még mindig nem volt evidens az előítéletmentes vélemények hegemóniája (Lily Allen a gesztussal szándéka szerint pontosan az előítéletes gondolkodás hegemóniáját igyekezett megtörni), ma már nem tudjuk konstruktív hozzáállásként hallgatni a dalt – a legfiatalabb nemzedék soraiból kikerülő Carson Coma együttes Pók című számával szemben, amelyben az énekes nem az ellentétes vélemény elítélésével, hanem azzal áll ki az általa támogatott csoport mellett, hogy magára vállalja azt az életformájukat, amelyet éppen olyan értékesnek tart, mint bármelyik másikat. Herczog Noémi arra is felhívta a figyelmet, hogy ehhez a nézőpontváltáshoz hasonlóan a legújabb művészeti alkotások már a holokauszt ábrázolásában sem az áldozati mivolttal való azonosulásra helyezik a hangsúlyt, hanem rétegzettebben igyekszenek elgondolkodtatni a szemlélőt arról, hogy ő milyen élményeiben ismerhet rá az elkövetőkkel vagy épp az áldozatokkal azonos magatartására. A színikritikus arra is rámutatott, hogy a sztárok kiállása egy-egy társadalmi ügy mellett egyáltalán nem biztos, hogy érzékenyíti a tömegeket, a más véleményen lévő és esetleg a ranglétra alsóbb fokán álló emberekre ellentétes hatást is tehet.

A műsor azonban elsősorban nem a kulturális közbeszédben lezajló folyamatok azonosításáról szólt, hanem arról, hogy mennyire tudunk szembenézni a saját környezetünk diskurzusainak hiányosságaival, mennyire tudunk reflektálni és talán szembe is fordulni azokkal, amennyiben nem adnak a valódi kérdéseinkre választ. A Tükörfordítás eggyel korábbi adásának témájával összhangban, amely többek között a pálfordulás mibenlétével foglalkozott, lehetséges, hogy ma is az lehet a legfelszabadítóbb, ha egy olyan megközelítést válunk képessé elutasítás nélkül végigkövetni, amelyet korábban elleneztünk. Erre jó alkalmat szolgáltatott Ákos elmúlt évekbeli slágere, a Hazatalál, amelyben sokak fülében kényesnek csengő témát feszeget. Ha a dal középponti tételét – amely szerint „talán pont ez az a kor, mikor felesleg végre leforr” és „dühöng a fősodor” – vagy épp a szám klipjében szereplő hazai turisztikai látványosságokat nem a bosszúálló NER terjeszkedéseként értelmezzük, hanem valamennyi létező folyamattal összevetjük, azt láthatjuk, hogy ezek a folyamatok csakugyan sohasem egyirányúak, hiszen például a korábbi színházi elit meggyengülése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy könnyebben a felszínre kerüljenek a köreikben tapasztalt szexuális visszaélések.

A beszélgetés összegzéseként a szerkesztői felvetésre, amely szerint nem csupán a progresszívnek, valamint populistának nevezett csapásirányok közötti meddő törésvonalak erősödtek világszerte az elmúlt évtizedekben, hanem a modern tömegtársadalom egyes megközelítések szerint még a szabad emberek számára is eleve kevesebb teret nyújt a szabadságra például a klasszikus ókori görög politikai térhez képest, Ivanyos Judit újságíró elmondta, hogy a küszöbön álló és csakis közösen megoldható világméretű problémák, mint a klímakatasztrófa vagy akár a fogyasztói kultúrából fakadó, orvoslásra szoruló bajok olyan közös fellépést igényelnek, amit nem lehet véghezvinni a párbeszédkultúra megváltozása nélkül. Eszerint nem elég, ha leiskolázzuk a másikat a helyes viselkedésről, a párbeszéd elől pedig – Scatman tanácsának mintájára – a mégoly nagylelkű képzeletünkbe húzódunk vissza, hanem szembesülnünk kell a valósággal és oda kell figyelnünk a számunkra értelmetlennek, hablatynak, hazugságnak vagy propagandának tűnő állítások mások számára érthető és értékelhető jelentéseire és azok viszonyára a valósággal is – hisz nincs olyan állítás, amit ne lehetne összekötni a valósággal, s a ténylegesen valótlan gondolatok lebírásának ereje is egyedül abból származhat, ha az összefüggéseket megismerve föltárjuk a kettő közötti hézagot. Ha azonban elzárkózunk a megértéstől, saját állításaink valósággal való viszonya is gyengül.

(Címlapi kép: Pixabay)