Garaczi László: Gulliver a pőrék földjén

Garaczi László a rendszerváltás időszakának posztmodern fenegyereke, neve az irodalom új irányzatának és lehetséges szabadságának egyik ismertetőjegye lett. Legismertebb prózái mellett többek között verset és drámát is írt, nem meglepő módon ugyanakkor a Klubrádió zenés irodalmi műsorába, a Belső közlésbe is egy tárcaprózát hozott magával fölolvasni, amikor közel hat évvel ezelőtt az adás vendége volt.

A mától itt, a honlapunkon is meghallgatható szöveg a swifti Gulliver-toposzt aktualizálja egy olyan Magyarországról alkotott vízióra, ahol egy ősi magyar törzs, a „pőrék” életébe nyújt betekintést, azonban a helyiek megosztottsága és vitakultúrája a kortárs problémákat idézi. Ebben a szatirikus világban még abból is konfliktus kerekedik, hogy lecsót vagy felcsót főzzenek-e, a legeslegnagyobb megszégyenülésnek pedig az számít, ha valakinek nyilvánosan fel kell öltöznie.

A szöveget a hangsáv melletti lejátszás gombokra kattintva lehet meghallgatni.

A tárca eredeti, írott változata:

Gulliver a pőrék földjén

Egy bérelt Suzuki Swifttel indultam a fővárosból az ország ismeretlen belseje felé. Annyit tudtam, hogy a pannon pőrék egy zöld tó partján élnek és ételüket bográcsban főzik. Mellékútra fordultam, amit sok úgynevezett kátyú borított: az útnak azt a részét hívják így, ami nélkül sima lenne. Megláttam az első pőre csoportot: három ifjú hölgy állt a fövenyen, és a szégyenlősség legkisebb jele nélkül tárta a világ elé bájait. (Ezek leírásával nem szeretném olvasóimat untatni.) Lefékeztem, és a nyitott ablakon át így szóltam hozzájuk: „Az élet pokol, és mindannyian egy talicska trágya leszünk”, mire csilingelve fölkacagtak. Arra gondoltam, hogy a pőrék életét egyfajta kedélyes és együgyű eufória lengi be, de vajon tényleg ez lenne a pannon lélek titka?

Királynőm megbízásából pár héttel ezelőtt érkeztem Magyarországra, és bájos informátorom, Luca javasolta, hogy keressem fel a pőréket, ha bepillantást akarok nyerni a néplélek mélyére. A lányok jelezték, ha továbbra is velük akarok maradni, meg kell válnom ruháimtól. Az olvasó elképzelheti, mennyi belső tusakodás árán sikerült a belém nevelt szigorú szabályt, hogy ne mutatkozzam idegenek előtt ruhátlanul, úgymond: levetkőznöm. Annál meglepőbb, milyen gyorsan hozzászoktam a pucérsághoz. Segített a pőrék szívélyes fogadtatása, vendégszeretete: vacsorával kínáltak, megtudtam, hogy fő ételük a lecsó, amit helyi dialektusban lelecsónak hívnak. (E névváltozat furcsa eredetéről később értesültem.) Az étkezés családias hangulatban folyt, csak akkor komorultak el, amikor pillantásuk a túlparton falatozó pőrékre esett.

Az utazástól és az élményektől fáradtan tértem nyugovóra, de nem sokáig pihenhettem. Éjfélkor süvítő hangra riadtam fel, és valami szörnyű trutymó toccsant a sátramon. Kinéztem, és meghűlt ereimben a vér: mindkét parton mozsárágyúk sorakoztak fáklyák fényében: a keleti és nyugati pőrék – mint megtudtam – erjesztett lecsózúzalékkal lőtték egymást.  

Szerencsére reggelenként felfüggesztették az ellenségeskedést, és a következő napokban a beszélgetésekből kibontakozott előttem a pőrék históriája és háborúskodásuk eredete. A pőrék annak idején a hét magyar törzsből váltak ki, akkor még csupaszi töhötömöknek nevezték magukat. A tópartra érkezve egyetlen ezüstpontyért vásárolták meg a földet a vizitótoktól, és sokáig békében meztelenkedtek a vizenyőkkel. Később az elnyomó Textil Monarchia elleni harc kovácsolta össze őket, kikiáltották az önálló Pucér Köztársaságot, de az egységet belső viszályok dúlták szét, és több részre szakadtak.

A mai ellenségeskedést egy múlt századi eseményből eredeztetik, amikor egy Pőre Gergely nevű szakács a Szentivánéji Lecsófőző Verseny alkalmával a paprikát karikára vágva szeletelte a bográcsba. Híveit maga köré gyűjtötte, ételüket innentől nem lecsónak, hanem felcsónak hívták, és azt vallották, hogy övék a választott pép. Aki hosszában aprít, hirdette Pőre, az ördöggel cimborál. Válaszul a keleti pőrék kötelezővé tették a hosszában aprítást, és ételüket lelecsónak kezdték nevezni. Ebben a felpaprikázódott légkörben a felek tiltott ruhaviseléssel vádolták egymást, azzal, hogy szívük mélyén pogány textilesek maradtak: hajnalban kiássák és felöltik ősi rongyaikat, hogy áldozzanak a Nagy Gombviselőnek.

Kötelességemnek éreztem, hogy diplomáciai képességeimet latba vetve megkíséreljek gátat vetni a további értelmetlen gyűlölködésnek. Találkozót kértem a pőre vezetőktől, és fölvetettem, hogy a további véráldozatok elkerülése végett mostantól a lecsóba kerülő paprika egyik részét vágják karikára, másikat szeleteljék hosszában, és az új ételt nevezzék középcsónak. 

Javaslatomat mérsékelt lelkesedés fogadta. A következő napokban fagyossá vált köröttem a levegő. Megtudtam, hogy mindkét fél a másik kémjének tart, pőreárulással vádolnak, és azt tervezik, hogy kitoloncolnak, de előtte még el kell szenvednem egy megszégyenítő procedúrát: a közösség előtt nyilvánosan fel kell öltöznöm.

Egy augusztusi reggelen titokban szöktem el a pőrék földjéről, sűrű könnyhullatások közepette. A meztelenség kellemes hetei után rettenetes volt újra ruhát ölteni: dörzsölt a nadrág, törte a lábamat a cipő, az ingem mintha Nessos inge lett volna. Otthon első utam Lucához, kedves informátoromhoz vezetett: mielőtt leültünk volna, megkérdeztem, nem zavarja-e, ha levetkőzöm, és úgy számolok be kalandjaimról. Annyira megszoktam a pőre életstílust, hogy nemcsak kényelmetlennek, de modortalannak, sőt szemérmetlennek éreztem, hogy ruhában mutatkozom előtte.

Megütközött a kérésemen, azon viszont egyáltalán nem lepődött meg, hogy a paprikaszeletelés súlyos konfliktusokat okoz a pőrék életében. Régi dilemma ez, magyarázta, amit a híres hazafias költő, Ínyes Gyula is megénekelt a Haza a bográcsban című versében: a karikára szeletelt paprikától a lecsó egésze lesz finomabb, ha viszont hosszában cikkelyezik, a paprikaszeletek őrzik meg friss zamatukat.

Ültem Luca pamlagján, és nem hallottam a hangját, hogy a nyári hőségben ő is könnyítene ruházatán, mert ekkor megvilágosodtam. Nem holmi gasztronómiai hóbortról vagy hisztériáról van itt szó, hanem egy mély filozófiai problémáról, amit a pannon képzelet a lecsófőzelék fenoménjába transzponált. Két démon háborúzik a szittya lélek mélyén: az egyik az isteni, égi lecsóban hisz, a másik a paprika, vagyis a rész érdekeit nézi a bográcstotalitással szemben.

Felfedezésemet haladéktalanul megvibereztem Erzsébet királynénak, aki a Parlament összes tagjával együtt tűkön ülve várta jelentkezésemet. Amikor felnéztem, a lélegzetem elakadt. Leírhatnám Luca csípőjének kecses ívét, mezítelen bőrének mósuszillatát, de nem akarom olvasóimat untatni. Hallottam egy pittyentést – az utolsó kép, amire emlékszem, az anyakirálynő boldog szmájlija volt a távoli, ködös Albionból, ahol a törvényhozás a jelentésem nyomán hamarosan kiírja az úgynevezett BREHU népszavazást Nagy Britannia beolvadásáról Magyarországba.

(Kiemelt kép: Szilágyi Lenke/Wikimedia Commons)