Halasi Zoltán: A megakadt és a megtalált hang
16/04/2023 19:54
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Halasi Zoltán A megakadt hang és A megtalált hang című esszéprózáit hallgathatják meg a szerző előadásában.
Ma van a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Talán illő, ha idén ebből az alkalomból ma annak a Halasi Zoltán költőnek a két rövid esszéprózáját tesszük itt közzé, akinek egyik legnagyobb vállalkozása az elmúlt években a varsói gettófelkelés során kimenekített, ám végül Auschwitzban meggyilkolt Jichak Katzenelson Ének a kiirtott zsidó népről című opuszának magyar nyelvű műfordítása volt. Halasi, aki megnyilvánulásaiban a társadalmi felelősségvállalás és a múlttal való szembenézés fontos lelkiismereti szempontjait is mindig szem előtt tartja, erről a – súlyosságánál fogva egészen különálló létformát igénylő – munkájáról is beszélt a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, amikor öt és fél évvel ezelőtt Marton Évával beszélgetett a Klubrádió stúdiójában.
Ebben a műsorban olvasta föl ugyanakkor azt a két rövid, költői esszéprózáját is, amelyek közül az egyiket az akkor éppen egy évvel korábban elhunyt Csoóri Sándor emlékének ajánlotta, a másikkal pedig Galina Usztvolszkaja orosz zeneszerző előtt tisztelgett. Ezeket mosatntól a szerző saját előadásában itt, a honlapunkon is meghallgatják a megfelelő hangsávok lejátszás gombjaira kattintva, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják a felolvasások eredeti változatát.
Az esszéprózák eredeti, írott változata: A megakadt hang In memoriam Csoóri Sándor
A felhők fölötte mélyek voltak, porhanyósak, fényesen mozgók, mint a tömegsírok. Talán az volt ő is, barbár, elszánt, nyomakodó. Törtetett, mint aki vért akar inni napkelte előtt, nyúlvért, fácánvért, vagy csak bezúzni annyi koponyát, amennyit tud. Hallott néhány szót, sziszegő tiltást a vizenyős réten, de a füle tele volt kutyával és görcsös nagy bottal, tele fölrobbantott lovakkal. Akkor szőrösödött ki a melle, a háta, az álom lelógó keze feje az összeégett fogcsikorgatás mögött. Nem szenvedhette a szinesztéziát. Ugatást hallott és agyonütötte.Teste törött volt, szájába lógott az eső drótja. Sírva köhögött, torkát köszörülte, majd hosszan rohant egy szál virág körül. Nem fért el az életében. Saját vesztére játszott, homályból kő alá bújt, tüntetően a bukást akarta, semmiért semmit, szőlővirág kígyózott égő homlokára. Így talált rá a tenger, de meghívóját összetépte. Majd ő elmúlni tanítja magát, kazaltüzet gyújt mellén! Csak azt nem tudta, megelőzze-e sikeres halálát vagy megérdemelje. De nem jött, pedig fejjel repült magának, szétkente arcát, füstként húzta maga után a testét.
Szebben tudott imádkozni, mint a pápa, de hiába, a tenger lányai hazug lovagokra vártak. Megszokásból túlélte őket, de közben elhagyta azt is, aki nem ő volt, a lámpasor-gerincű szatírt, aki csak ragyogni tudott és időt inni, zuhanva, hömpölyögve. Szájában cukortalan, keserű teák: a szégyen; sok a világbajnok,sok a húsos pille a díszsírhelyek fölött, sok a havazó mennyezet, az éneklő kilincs. Mézes, udvarló szavakat szeretett volna mondani, melytől a ruganyos húsú hölgyek teje megered. De folyton özvegyekkel táncolt, akik laposak volt, mint a csóka, és kövérek, mint a megkelt kenyér. Hálát adott magának, látva, hogy a kifosztottak arca dúltabb, mint a bűnözőké.
Nem kérdezett senki semmit. Napról napra hegyesebbek lettek a tüskék. Mintha megfertőzött madarak máját etették volna meg vele szürkületkor, mindent látott: országok színes legyezőjét, celofán zörgésű városokat. Meteorok suhantak át rajta seregélyként, és sűrű füst, mint roppant denevérszárny. Nyirkos tüzeken fulladt keresztül, nyárszemébe ólomidő csöpögött, égette kezét az Én nagyítóüvege. Néha kézbe kapta a Napot, mint a kugligolyót, és kiirtotta a láthatár erdeit. Vonatok jártak belé, mint váratlan hasonlatok. Borotvált fejek közt őgyelegve, maga gyártott magának levegőt, és partra szállt egy semmibe vesző falevélen. Nem volt csatlakozása.
A megtalált hang
Hommage à Galina Usztvolszkaja
Hullámzó tenyér, benne sugárnyaláb, a fénykötél vége; fák gyalogolnak körbe, fehér foltokban lángol a törzsük, madárhangörvény: a tó fölött levegő verdes, füst kanyarog a dácsa felől, egy kérdés. Ki helyett néz a Nap, a tökgyalu ég egyszeme: ki helyett néz a küklopsz? Ő se lát rajtunk át, mi se rajta. Lomb közt, kocsányon lóg, északi Nap: nem a figyelmével, a fagy álmával tüntet. Még most, az év melegebb szakában is. Neki csak az kell, hogy süssön. Port hint, aranyport, olvaszt könnyaranyat, drótaranyból kötelet fon. Átdöf a lombon, átüt, rád üt, könnykorbács. Törik a tükröd a tóban. Nézhetetlen cserepek, szem a szemben, napok, évek. Szétfolyt kiáltásminták, csorgó imapettyek, vérzés az érzékelésben. Mi vagy, ki vagy?
Mindig sokadmagad: sulyok vagy sulyom. Sarjtelep: homoktövis, üröm. Kóboráram a földben, állam a kerítésben, a gurításban, az asztaltáncoltatásban, ott is az állam, a körítésben, a nem létező kvalitásban, ott is az állam, a belülhálásban, a belül hálásban, szintúgy a különélésben, a kívülállásban.
A csapda csattan, benne az idő lába, nem tudja kihúzni, az már a miénk. Az idő leszakadt lába a kezekben, az idő roncsa, stafétabot, loholótól loholónak, lehelőtől lehelőnek, mindig utólag, mindig előleg. El lehet dobni, csak nincs hová. Időláb. A csapda kerete az akarat: benne a tűrhetetlen, a tarthatatlan, a kérhetetlen.
Időláb a tóban, a vallatóban, a mostaniban, a majdaniban. Az ég kopár, a nyírfaág valamit ígér. Az idő roncsa, ez a szerencse, kivihető: ki a dácsába, be a kétségbe, ki a madaras hangárba, be a nádas tó tükrébe, a napszikrákba, a káprázó szabadságba: leadható a nincstárba.
De ha már itt lóg ez a sprőd kötél, ez a könnyből font, körmönfont hagyomány, mért ne kötné fel magát az ember, mért ne kötné rá magát előbb, mért ne kapaszkodna fel az egyetlenen, egyre feljebb a mentőkötélen, hangról hangra, hadd marja, hadd dörzsölje véresre végre a Napból himbáló köldöklián.
