Három óra alatt ért ki a mentő egy Budapest közepén a járdán fájdalmak közt fekvő idős nőhöz

Azt írta a napokban Várhelyi Olivér az X-en, hogy nagy megtiszteltetésként élte meg, amikor az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen az Egészségügyért és Állatjólétért felelős biztosi pozícióra jelölte. „Ez a jelölés elismerése annak a több mint száz éve a világ élén járó magyar egészségügynek és tudásnak, amit olyan nagy nevek fémjeleznek”.

Szokásos napomat töltöttem itt, a rádió szerkesztőségében, és a héten először éreztem úgy, hogy utolérem magam. Kicsivel 19 óra előtt, amikor kollégám szólt, hogy ő aznapra végzett, kaptam az alkalmon, lekísértem a földszintre. Még a liftben is azzal dicsekedtem, hogy ha nem szúrom el az időmet, akkor egy óra alatt elkészülhetek egy hosszabb anyaggal, és utána én is hazamehetek végre.

A kapuban megálltunk, épp elköszöntem volna, amikor alig pár méterre tőlünk egy, a földön könyöklő-fekvő idős hölgyet vettünk észre, mellette egy párt, akik közül a fiú megpróbálta felsegíteni. Kollégámnak jeleztem, majd odaléptem, hátha én is segíthetek. Ekkor mondta a hölgy, hogy nem fog menni, gerincsérve van, és újabban görcsei is a dereka tájékán. Több percnyi hiábavaló próbálkozás után ő is, mi is beláttuk, nincs más lehetőség, mentőt kell hívni. Tárcsáztam, és miután elmondtam, mi történt, a hang a vonal túlsó végén azt mondta, küldenek egy kocsit. Ez volt 19:02-kor. Egy rövid telefonnal később a hölgy fia is értesült a balesetről, és azonnal elindult Budáról. A Benczúr utcában ilyenkor az átlagoshoz képest nagyobb a gyalogosforgalom, sorra jöttek felénk az emberek, ki hazafelé tartott, ki a rádiónak is otthont adó VDSZ-székházban működő presszóba érkezett, többen megkérdezték, tudnak-e segíteni, és mi legalábbis színlelt nyugalommal azt feleltük, már mindent elrendeztünk, úton a segítség. Huszonöt perccel később valóban meg is érkezett. Na nem a mentő, hanem a hölgy fia, aki ugyancsak nyugalmat erőltetett magára, és ő is nyugtatgatni próbálta édesanyját. A hölgy azonban két görcs közt többször is megpróbált felkelni. Mi, két kollégám, a pár és én győzködtük, hogy maradjon nyugton, de neki, ehhez - érthető módon – nem sok kedve volt. Addigra körülbelül 40-50 perce térdeltünk, guggoltunk a hölgy körül a kezét fogva, vagy az oldalát támasztva, nehogy a hátára forduljon, sorban váltva egymást kinyújtóztattuk tagjainkat, és egyre türelmetlenebbül vártuk mi is a mentőt.

Megváltást csak a 100. perc hozott, amikor nem sokkal 20:30 után a hölgy közölte, ő tovább nem vár, némi segítséggel felült, majd, miután egy széket szereztünk, arra is felküzdötte magát. Eltekintve attól, hogy minden korábban tanult ismeretem tiltja a sérült elmozdítását, pár perccel később már a közelben lévő otthona bejáratánál bicegett, fia és az én karomba kapaszkodva.

A kaland után úgy döntöttem, hogy otthon fejezem be a munkát, elindultam hazafelé. 22:06-kor megcsörrent a telefonom, számomra ismeretlen szám, a vonal túlsó végén a mentős. Elmondtam neki, mi történt, felkészülve arra, hogy leteremt, amiért a sérülések alapos ellenőrzése nélkül hagytam a nénit elmozdulni. Ezzel szemben azt mondta, örül neki, hogy jól van a hölgy. Bocsánatot kért, amiért nem tudtak korábban jönni, de annak is örülnek, ha egy haldoklóhoz időben kiérnek.

Ez „a több mint száz éve a világ élén járó magyar egészségügy”, amelyik nemhogy 100, de 180 percig sem tud mentőt küldeni egy balesetet szenvedett emberhez.

Kérdésekkel fordultunk az Országos Mentőszolgálathoz, amennyiben válaszolnak, frissítjük írásunkat. Címlapi képünk illusztráció, MTI/Balázs Attila