Jocó bácsi: dadogós kisfiúból médiaszemélyiség

Jocó bácsi élete négyéves koráig teljesen rendben volt, amikor is egy pókot talált a játékai között, és úgy megijedt, hogy onnantól fogva dadogni kezdett. Az egész gyerekkora azzal telt, hogy nagyon más volt, mint a többiek, és még jobban kiütközött ez a különbség egy ezerötszáz lakosú kis faluban. Azt mondta, élete nagyobb részében nem érezte magát teljes értékűnek, gyerekkorában mindenkitől azt hallgatta, hogy okos, de úgyse lesz belőle soha semmi emiatt. Talán hat éve nem zavarja, ha a dadogásáról kérdezik. Hozzátette: furcsa gyomorremegése volt, amikor tudta, hogy beszélnie kell. Mindig visszahallgatta magát, és nagyon kellemetlennek, cikinek érezte a legenyhébb eltérést is. Talán azért is kezdett el túlzóan gesztikulálni és van durva szókészlet a fejében, hogy átlendítse magát ezen és bizonyos szavakat be tudjon helyettesíteni.  

Egyedül ő volt biztos magában, tizenkétéves kora óta tudja, tanár szeretne lenni, és biztos volt benne, hogy megcsinálja. Annyira akart beszélni, hogy leültette a plüssöket a szobájában, és iskolást játszott velük, még ellenőrzőjük is volt. Ezt sokáig játszotta, aztán rájött, hogy remek fejlesztő hatása van a beszédére. semmi nem volt nála tervszerű, a döntéseket szívből hozta. Egyedül magának akar megfelelni, tudja, hogy magasra tette a lécet önmagának, de egy cseppet sem bánja, ez egy örökös hajtóerő.

Egyetemi évei alatt naponta jelentkező pánikrohamokkal is küzdött másfél éven át. Egészen odáig fajult az elkeseredettsége, hogy alkohollal próbálta oldani a feszültségét. Egy este eljutott oda, hogy így már nem akar élni, és Istenhez üvöltött, hogy legyen ennek vége és sose ébredjen fel. Reggel, amikor kinyitotta a szemét eufóriát érzett, és akkor kezdett el pszichológushoz és terápiákra járni.

Tudja magáról, hogy a hedonizmusa addikcióval párosul, így nagyon kell vigyáznia, könnyen belecsúszik a függőségekbe. A legveszedelmesebb a társfüggősége volt, ami abból táplálkozott, hogy ha egyedül volt, azt érezte, nem szerethető, nem teljes egész. Mára ezt is leküzdötte és megtanulta élvezni az egyedüllétet. Szerinte minden embernek fontos lenne ezt megtapasztalni, hiszen amíg nincs jól valaki magával, addig mással sem lesz. Korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyedül nyaralni megy, de egy évvel ezelőtti válása után úgy érezte, messzire kell mennie, hogy újra közelebb kerüljön magához. Azzal a felismeréssel jött haza, hogy jól van és hálás mindenért, amit elért, amit mások tettek vele, legyen az jó vagy rossz. Most otthon van a lelke.

Azt gondolja, pont azért tud hiteles lenni pedagógusként a gyerekek számára, mert ennyi mindenen van túl. Mindig nyíltan, őszintén beszél ezekről a sebekről, és ez sokat segít a diákjainak önmaguk elfogadásában. A hátrányait mindig tudta humorral kezelni, fontosnak tartja, hogy tudjunk nevetni magunkon. Mindig előbb elsütött egy poént magáról, mielőtt más megtehette volna.

Vallja, hogy az önismerethez vezető utat és a benne rejlő munkát nem lehet megspórolni. A boldogság kicsit döntés kérdése is, minden este úgy fekszik le, hogy végiggondolja, mi volt a napjában az az egy dolog, ami jó érzést adott és előrevisz. Hiába volt esetleg több rossz történés, ha mellette volt akár egyetlen egy, amiért érdemes volt élni. Nem kesereg olyanon, amin nem tud változtatni, arra koncentrál, amit meg tud tenni.

Ha visszamehetne az időben, furcsa módon ma már a pókot sem venné el a játékok közül. Úgy érzi, sok mindent köszönhet annak, hogy így alakult az élete: a benne lévő rengeteg empátiát, a mások felé odafordulást, és picit a sikereit is. Hálás a póknak, hogy ma ez az ember lehet, és azt érzi, jó úton van. Bár teljesen megérkezni sose fog, mert neki mindig szüksége van egy útra.

A beszélgetést meghallgathatják a lejátszás ikonra kattintva.