"Ki viselné a kor gúny-csapásit, zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét..." – Neuman Gábor jegyzete

Azon vesztem össze a Wahornnal, hogy az antivilágban is ugyanolyan élet volt a színin, mint amilyenné most csinálják Vidnyánszkyék. Mire én, aki voltam olyan szerencsés, és járhattam a 70-es években a színire, elkezdtem vitatkozni vele, hogy akkoriban ugyan népi demokrácia volt – ami kicsit hasonlít az illiberális demokráciára, csak sokkal egyértelműbb –, de ott tanítottak az ország legnagyobb művészei, koponyái, és úgy emlékszem, hogy nem kellett szocialista színjátszást tanulnunk. Volt ugyan párttitkár a főiskolán, meg még KISZ-titkár is, de befolyásuk a tanmenetbe rendkívül csekély volt, mert olyan akkoriban megkérdőjelezhetetlen színházi szakemberek oktattak, mint Várkonyi Zoltán, Ádám Ottó, Vámos László, Kapás Dezső, Kazimir Károly, Montágh Imre, Nádasdy Kálmán, Nemeskürthy István, Kállai Ferenc, Kerényi Imre, meg a többiek. Senki sem foglakozott az ideológiai hablattyal, hogy a párt ezt meg azt akarja, mert másodlagos dolog volt. Mondhatnám, hogy Várkonyi – az Ő osztályába jártam –, azért vágott ki másodév végén, mert kispolgári gondolkodása képtelen volt elfogadni az új idők, új szeleit, a szocialista mentalitást, de erről szó sem volt, mert én kispolgári családból származtam, és már akkor megvolt a véleményem a szocializmusról. Azért csapott el, mert olyan rossz voltam, hogy én is kirúgtam volna saját magamat. Utólag már pontosan tudom, hogy lebénított Várkonyi személye, és olyan görcsös, merev voltam a színpadon a jelenlétében, hogy voltaképpen összecsináltam magam, amikor produkálni kellett volna valamit. De az én személyem másodlagos ebben a kérdésben. Már akkor is hallottam feketelistáról, hogy kik kaphatják a zsíros munkákat és kik a főszerepeket, de általában azoktól hallottam ilyet, akik csapnivaló színészek voltak, és valamivel meg kellett magyarázniuk maguknak és a környezetüknek, hogy miért csak egy mondatos szerepeket kapnak. Én sose láttam ilyen feketelistát, pedig fő- meg egyéb szerkesztőként dolgoztam különböző tévékben meg rádiókban.

Sajnos ebben a Vidnyánszky-féle konfliktusban nem ideológiák harca zajlik. A szakmaiság és a szakmaiatlanság csatájának lehetünk tanúi, és ebben nem tud lenni közös megegyezés. Nem Vidnyánszkyra értem a szakmaiatlanságot, hanem a politikai háttérre, meg a színházi öltözőkben megbúvó egymondatosokra, meg a büfé színészekre. Persze hogy sértett emberekről van szó. Hamletet szeretnének játszani, de csak Marcellusra, vagy Bernardóra tellett eddig, akik csak pár mondatot mondhatnak a nagy műben. Lehet, hogy most eljött az Ő idejük? Nemzeti, keresztény hacukába öltöztetett egymondatosok fognak Otellót, Hamletet, meg egyebeket tanítani? Persze, majd belőlük is kinő néhány fenomén idővel, de jó sok időnek kell még eltelnie addig...

Neuman Gábor jegyzete a 220. szeptember 5-i Hetes Stúdióban hangzott el.