Kovács András Ferenc: Ophelio Barbaro búcsúzik
11/05/2020 18:09
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A költészet napjától kezdve a karanténidőszak végéig a Klubrádió honlapján minden nap közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül, hogy az otthon maradást ezzel is tartalmasabbá, könnyebben elviselhetővé tegyük. Ma Kovács András Ferenc Ophelio Barbaro búcsúzik c. versét hallgathatják meg a szerző előadásában.
A mai élő erdélyi költészetről a kortárs versek legtöbb ismerőjének valószínűleg a szatmárnémeti születésű és többek között a Látó című irodalmi folyóiratot is főszerkesztő Kossuth-díjas Kovács András Ferenc neve jut eszébe először, akit bravúros formaérzéke az egyetemes magyar költészet egyik kiválóságává is tesz.
A mától a Klubrádió oldalán is meghallgatható verses monológja az ún. teátrumi versei közé tartozik, amelyekről néhány évvel ezelőtt konferenciát is tartottak a marosvásárhelyi színházban a Fiatal Írók Szövetségének társszervezésében. Az ezt körüljáró összefoglalás szerint a verseket szóhasználatuk, működésmódjuk, motívumaik és stílusregisztereik a költészet és a színjátszás átmenetévé teszik, aminek nyomán mintegy maga a vers válik végül előadássá, sőt „előadódássá”.
A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. Az adás, amelyben a felolvasás először elhangzott, itt hallgatható meg.
A vers írott változata:
Ophelio Barbaro búcsúzik
Elég a játék!... Add a zálogom,
Add vissza már ribanc reményemet,
Mit szűk idő szívéhez úgy szorongat,
Mint sanda gyermek ámult rongybubát,
Kit összecsókol, altat, áltat, óv,
De néha megszid, eldob, ráncigál,
Szeszélyesen tapossa alja sárba,
De mégsem adná semmiért... Mi is
Rosszul szerettük egymást, kedvesem,
Rosszkor kívántuk egymást meg galád,
Kis fattyú korban, mely fukar szeretni,
mert képtelen s lágy szépet nemzeni:
Nem ért csodákhoz, új varázslatokhoz,
Mert számító, szemforgató, rideg
Erényekkel legőgölő bitang,
Eszményekkel vigéckedő csaló,
Ki eltúrkálgat eszmék szennyesében,
Pökhendi képpel váj hazug piszokba,
S megél a szellem görcsösült szemetjén.
Rosszkor szerettünk, rosszkor gyűlöltünk:
Rossz, rossz kor ez, bocsásd meg, szűzi némber,
Hogy benne mind-mind rosszabbak leszünk,
Romlékonyabbak, mint a földkerekség,
Mely almaként ring pördülőn a légben,
S a puszta semmi ágbogán fityegve
Rohad belül, s kívül más színt mutat,
Mikéntha férgek színjátéka volna!
Ekképp az elme vétkesebb a húsnál,
A szó csupán a szolgaság lotyója,
S csak színlelő nyelv pönget önszerelmet,
Hisz kapható hatalmi kurvaságra.
S a lélek, hogyha szajha lángra gyullad,
Dilettáns céda módra dörgölőzik,
S magát riszálva cafkákhoz tapad –
Rögvest rühös lesz, elringyósodik.
Nagyobb rimává válik nálad is,
Ki már ripacskos hősi harsogóknak,
Heveny senkiknek árulod magad,
Olcsón s fennkölten, mint a közmerevgörcs
Vagy népmorálba tespedt elmekórtan,
Te repedtsarkú, Tháliám, szerelmem.
(A lejátszó melletti kép: Kaiser Ottó/Wikimedia Commons)
