Női jogok szőve, papíron, lakat alatt

Egy hete Rutkai Bori énekes, képzőművésszel többek között a horgolásról beszélgettünk, hogy aztán átkanyarodjunk a kötésre, bebizonyítandó, hogy történelmi előzményei vannak, hogy a kötés eredetileg férfi privilégium volt. Napjainkban újra divatba jött az urak körében ez a hobbi, és csoportjaikat a közösségi oldalakon szervezik.

Sulyok Leventével a 224. epizódban kezdtük a beszélgetést, és a 225. részben folytattuk. A horgolásról és kötésről hamar átkanyarodtunk arra a kézimunkafajtára, aminek valójában a szerelmese lett, a foltvarrásra. Ezen a héten már arról mesélt, hogy bár mindenki a takaróra gondol, ha patchworkről hall, itthon kevésbé jellemző így felhasználni a technikát, ugyanis az előállítása annyira pénz-, idő- és energiaigényes, hogy képtelenség lenne olyan áron értékesíteni, ami megéri az alkotónak. Ő is jellemzően táskákat készít foltvarrással. Habár ő a Magyar Foltvarró Céh elnöke, elmondta, rajta kívül itthon alig vannak férfiak, akik ennek a hobbinak szentelnék az idejüket.

A műsor folytatásában egy ideig még nem szabadultunk a textilneműktől. A 20. század fordulóján egy eladó sorban lévő lány gondolatait nagyban kitöltötte, hogy miből, és persze hogyan állítsa össze a kelengyéjét, vagy más néven stafírungját. Baráth Katalin, a Szegedi Tudomány Egyetem történésze elmondta, ez a történelmi kor azért is volt fordulópont, mert az elrendezett házasságokat nem is annyira csókkal, mint szerződéssel pecsételték meg. Ekkoriban terjedt el a házassági szerződés – még ha nem is így hívták –, hogy megóvják a nő saját tulajdonát, amit a házasságba vitt, illetve egy válás, vagy az egyik házastárs korai halála esetén még az esküvő előtt tudtak hivatalosan rendelkezni arról, hogy a kiskorú gyermekek kihez kerüljenek.

Baráth Katalin elmondta, a 20. század elején még szinte kizárólag gazdasági társulásként tekintettek a házasságkötésre, tételesen megírták egy szerződésben, hogy kinek mije van, ahogy egy házassági hirdetésben is, hogy milyen lehetőségekhez kíván a kézfogó által jutni a leendő férj. Általában persze pénzhez. De ha a nő így ranghoz, vagy az áhított családhoz, gyerekekhez „jutott”, akkor ez amolyan win-win dolog volt.

A hozomány mértéke persze társadalmi osztályonként eltérő volt, emelte ki a történész, ahogy maga a kelengye is. Egyeseknél évek alatt gyűlt össze, mások egy délután alatt beszerezték. Ugyanis ebben az időben már különböző értékű kelengye pakkokat lehetett vásárolni divatüzletekben. Akár maga gyűjtögette egy lány, akár megvásárolta a kelengyéjét, annak a tartalma alapvetően hasonló volt. Textilneműk elsősorban; lepedők, abroszok, konyharuhák, fehérnemű. A vagyont az jelezte, hogy ezekből hány darab volt a csomagban, illetve milyen anyagból készültek, tette hozzá Baráth Katalin.

A kelengye tárolására szolgált a hagyományos tulipános láda. A házasság előtt álló leány ebben őrizte nem csak a hozománynak szánt textilneműket, de személyes tárgyait, könyveit, ékszereit is. Így a zárral, lakattal lezárt láda – amely egyébként jellemzően olyan színeket és motívumokat viselt magán, amely az adott tájegységre utalt – az esküvő után is a nőé maradt.

A teljes adást a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg.