Papp-Zakor Ilka: A csend
10/12/2023 16:49
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Papp-Zakor Ilka A csend című elbeszélésének első felét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Mától itt, a honlapunkon is meghallgathatják az állati és emberi alakzatokat szürreálisan ötvöző A csend című novellája első felét, amelyet az 1989-ben született és saját alkotásai mellett lengyel nyelvből is fordító író a Klubrádió adásában fölolvasott.
A novella a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg. A szöveg eredeti, írott változata:
Papp Zakor Ilka: A csend (részlet)
Megdöbbentő, minden volt képes megélni a konyhakertünkben, a nedves, porhanyós, vörös agyagban, amely szigetként emelkedett ki a homoktenger közepéből. Úgy képzeltem, hogy a leveszöldségek összeszorított fogakkal, zokszó nélkül növekszenek, megvetik a talajban szálkás sárgarépa- és petrezselyemlábukat és aztán mással sem törődnek, csak azzal, hogy megérjék a következő reggelt. A káposztafejek bután vigyorogtak a nyirkos hajnali levegőben, a céklák pedig az alkonyattól tündököltek, mint túlsúlyos, magukba omlani készülő csillagok. Illatozott a kakukkfű és a csombor, délutánonként pedig a karalábé borzos üstökével játszott a szél. A krumpli színpompás virágától díszbe öltözött a kiskert. De a legszebb mégis a zöld paradicsom és az ezüstsápadt tévépaprika volt éjszakánként, a hold fényében ragyogva. Ilyenkor, ha a konyhások már nyugovóra tértek és nem kelhettek féltve ápolt terményeik védelmére, kiosontam a zöldségek fényétől tündöklő éjszakába, a fejem fölött elterülő, rejtélyes égre néztem, aztán az emeleti ablakra, amely mögött épp az imént hunyt ki a lámpafény, és nekiálltam ajándékot gyűjteni.
Ribizlifürtökkel, brokkolicsokrokkal, koszorúba szedett naposretekkel tértem vissza szerelmemhez, kidíszítettem éjjeliszekrényét, párnájára omló, bársonyos fürtjeit, magányosan árválkodó ablakpárkányát. Aztán mellé feküdtem és simogatni kezdtük egymást, én a finom ívű hátgerincet, ő pedig tomporomat, amit sűrűn borított a göndör, érdes szőrzet, mert ennek a szőrzetnek a tapintása megnyugtató hatással volt felajzott idegrendszerére. Ápolóként mindketten tudtuk, mi az a feszültség, így hálásak voltunk egymásért és az egymásba vethető bizalomért.
Éreztem az ülepemen föl-le mozgó könnyű kis kezet, mélyen belélegeztem a friss, lédús növényi testek illatát, és minden este úgy aludtam el, abban a biztos tudatban, hogy jobban ez már nem is lehetne.
Aztán kedvesem pocakja növekedni kezdett és érzékennyé vált, neki magának még több gondoskodásra volt szüksége. Napjában ezerszer is körbetáncoltam, úgy éreztem magam, mintha kölyökmajmok visonganának bennem. Lehoztam volna neki a csillagokat is az égről, de végül mégis inkább csillogó paradicsomot és dísztököt kapott helyettük. Akkor jelent meg az életemben az ihlet, minden reggel egy-egy új vers volt a fejemben, sőt, megtörtént, hogy már esténként is ott fészkelődött az agyam tekervényeiben, még csiszolatlan, pattintott formában, mintha csak a fenekemet simogató kezecske egyengette volna el rajta a durva éleket. Reggeli közben pedig felolvastam legújabb költeményemet, először csak szerelmemnek, majd a többi ápolónak is.
Csak az ápolói munka keserítette meg ezeket a boldog perceket, az ágytálcserélés, az injekciózás, az alattomosan tekergő perfúziók galádul ellentétben álltak reményteljesen zengő költeményeimmel. Kedvesemen is láttam, hogy egyre nehezebben viseli az ellentmondást, így hát megpróbáltam rábeszélni, hogy várandóssága idejére kerülje el a kórházat. Ő azonban megmakacsolta magát, szívós lett és akaratos, mint a konyhakert veteményei, egyre inkabb úgy viselkedett, mintha valami rémisztőnek készülne a szemébe nézni, valami mindkettőnknél hatalmasabbnak; már-már megátalkodott eltökéltséggel adagolta a fájdalomcsillapítókat, mosdatta a túrószínű testeket és cserélte a mindig mocskos pelenkákat, úgyhogy végül én lettem az, aki fokozatosan felhagyott a munkával, hogy erőmet és időmet teljes egészében a költészetnek szentelhessem.
Ő pedig támogatott ebben, szótlanul elvégezte az én feladataimat is, csak az emelgetésnél nyújtottam neki segítséget, és az eddiginél is dúsabb csokrokkal igyekeztem meghálálni teherbírását. Mégis úgy tűnt, távolodni kezdtünk egymástól, és ebben a távolodásban is volt valami természetesség, mintha csak mindketten a nekünk kijelölt körpályán keringenénk, körpályáink pedig éppen egymástól elfelé tartanának, de csak, hogy hamarosan újra közeledni kezdjenek, és egy adott ponton újra összefussanak. Erre vallottak éjszakai együttléteink is, hiszen szerelmem már régen nem tudott hasra fordulni, hogy simogató kezemnek felfedje karcsú gerincét, egyoldalúvá váltak tehát nyugodt pillanataink, ő az oldalán heverve erőtlenül tapogatta ki dagadó ujjaival a paplan alatt domborodó két sörtés félgömböt, miközben én feküdtem és a boldogságon gondolkodtam, koponyámat pedig immár belülről is beragyogta a szobában felhalmozott leveszöldségek fénye.
A terhesség utolsó hónapjaiban szerelmem még nyugtalanabbá vált, szigorú tekintetével egyre zordabban méregetett. Hálátlan munkájába merült, esténként csatakos volt a verítéktől és az elkeseredés könnyeitől, végül pedig már ajándékaimat is elutasította, rájuk se nézett, úgy hajigálta ki őket az ablakon. Aztán egyik este, amikor mégis lelopództam a kertbe, őt is ott találtam, a káposzták között térdelt, tehénszőke haja egybemosódott a háttérben világító ablakok színével, gömbölyű pocakja a káposzták glóbuszaival. A hold éppen fölötte állt, mint égi meghosszabbítása, akárha láthatatlan egyenes kötné össze az általam oly nagyra becsült hátgerinc ívével, szerelmem pedig ugyanezen vonal mentén felszegte a fejét, öblös torkát a kitárulkozó égre nyitotta és félelemtől tépett hangon vonítani kezdett.
