Simon Adaf: Altatódal
23/08/2020 11:46
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Simon Adaf Altatódal és Ars poetica I. című verseit hallgathatják meg Valcz Péter színművész előadásában.
Az 1972-ben marokkói bevándolró szülőktől született Simon Adaf a kortárs izraeli költészet középnemzedékéhez tartozik. A déli határ közelében fekvő Szderót városában felnövekedve alaposan megismerte az izraeli hétköznapok háborús kitettségét és a jórészt bevándorlók által benépesített vidéki városok kietlenségét. Mindezeknek köszönhetően is vált az izraeli irodalom jellegzetes szerzőjévé, akinek verseiben a legvilágibb mai héber nyelv elegyedik a bibliai és talmudi szövegátjárásokkal. A magyar olvasó mindebből leginkább a szövegei elnyújtottságát és intimitással kevert sivárságát érzékelheti, amely jellemző módon ötvözi a mai héber irodalom két sarokpontját, a családi és a közéletet.
A mától a Klubrádió honlapján is meghallgatható két versének magyar változatát a magyar és héber irodalom kétnyelvű közvetítője, az író, költő és képzőművész Uri Asaf nyersfordítása alapján Marno János készítette el, és először – az ország újkori államiságának 70. évfordulóján – az izraeli irodalomba betekintést nyújtó adásunkban hangzott el, amelyben Uri Asafot láttuk vendégül a stúdióban. A két vers együtt izgalmasan adja ki azt az ijesztő összképet, melyet az elbeszélő a szüleit vizsgálva láttat: a célt ismét elvétő apa mégiscsak átkelt a tengeren, míg az anya csak sötétségben tölti napjait, fia pedig megvetettségét éli ki az írásban.
A verseket a hangsávokon található lejátszás gombra kattintva hallgathatják meg. Címlapi képünkön egy iskola látható Szderótban, az 1950-es években. Forrás: Wikimedia Commons
A versek eredeti írott változata:
Altatódal
Apa
a célt megint elvéti,
eszi a szerelem, mint láng a gyufaszálat,
s könyvön hasal.
Titokban
kiszlév a légkörbe ereszkedik,
óriás hold röntgenezi az utca bordázatát.
Ködnyájak tapodják a sötétet,
mikor széttárja karjait
a síkos asztalon,
hideg, mély álmában.
Ki hinné róla, hogy egyszer átkelt a tengeren és havat is látott
Marokkó gyűrött háztetőin,
a negyvenes évek végén,
az idők bölcsőjében.
Ars poetica I.
Mikor írok,
megvetésre méltó vagyok.
Mert hát mit írok:
Anya alszik,
homlokán bimbózik a veríték,
tehát nem egy őrangyal.
(Nem mondom, hogy napjai sötétségben
telnek, nem mintha nem lenne igaz, hanem büszkeségből.)
El ne feledjem, a Nap fennen ragyog,
támuz vagy áv,
nyári nap éri az embert,
kínzó hőség, a fák akár a szöcskék,
madarak a déli nap peremén,
a fény szakadék szakadékában.
A fény a repedéseket tágítja.
Anya alszik,
írtam már.
