Itamár Jáoz-Keszt: Reggeli egy elhagyott konyhában
2/06/2020 23:24
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A költészet napjától a karanténidőszak legvégéig, még két hétig a Klubrádió honlapján minden nap közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ezúttal Itamár Jáoz-Keszt két versét hallgathatják meg Valcz Péter színművész előadásában.
Itamár Jáoz-Keszt 1934-ben született Szarvason Keszt Péter néven. 1944-ben, tízéves korában „szerencsére” olyan koncentrációs táborba került, ahol nem működtek gázkamrák, úgyhogy egész szűk családjával együtt sikerült életben maradnia. 1951-ben alijázott Izraelbe, ahol héber nyelven alkotó költővé vált. Mint verseinek egyik magyar műfordítója, a kiemelkedő költő, Gergely Ágnes megjegyezte, Itamár Jáoz-Keszt költészete egy egész életút végén, jóformán szó szerint életpályája betetőzéseként, időskorában vált igazán erőssé, s ezen belül is kiemelkednek azok a versei, melyeket a felesége halálát követő gyász hatására írt.
A Klubrádió honlapján is meghallgatható két verse is ezek közé tartozik, és ugyancsak Gergely Ágnes fordította őket. A verseket először két éve, az önálló Izrael Állam függetlenségének hetvenedik évfordulójára készített adásunkban olvasta föl Valcz Péter színész. A két vers elválaszthatatlan egymástól: az első a veszteség jelen idejű elszenvedésének páratlanul erős leírása, amelyben a temetés kulturális formájának demonstrálása kerül a középpontba: mintha nem is a halál, hanem valóban a temetés aktusa szakítaná el a gyászoló férjet örökre a feleségétől. A második pedig – akár szó szerint, akár jelképesen értjük is – az ezt követő éjszakát és reggelt ábrázolja. Elvesztett feleségének jelenléte még szerves része a reflexeinek, így a hiány újra meg újra váratlanul éri. Valcz Péter érzékeny előadásmódja a temetés élményének tomboló belső viharát és az otthoni ébredés zavarodott, tétova ridegségének kettősségét is kivételes finomsággal jeleníti meg.
A versek a fenti lejátszás gombra kattintva hallgathatók meg.
A versek írott változata:
Sírásás
Az ásók dolgoztak. A gödör vicsorított.
A perem fölött mozdulatod nyugalma.
Hajlékony árny, sárgállott a homok,
és elhagyott neved pergette, Hanna.
Amikor fehér lepelbe burkolt testedet
elvitték, te mellettem álltál,
az áskává-imának vége lett,
a sírás végigszántott a temetőn, a színek
betépett ingemhez csapódtak, a nap lement,
láttam, az öröklétbe kell átpréselődnünk,
menekülni akartam, forogtam jobbra-balra,
s akkor „vöhú ráhum”, „de Ő irgalmas”, szólalt meg
a távoli Hang, és te átléptél egy másik világba,
és én, mint egy családi ház, üres, jeltelen,
magamba roskadtam. És te vártál odabenn.
Reggeli egy elhagyott konyhában
Valaki sóhajtott az ajtó mögött.
Szélcsend, sehol egy emberi arc.
Ágyamból kelve megláttam a szemed,
kinn zokogtál. Düledezett a ház.
Hajnal volt, vártad, hogy visszatérj,
hogy megérintsd a magukra maradt
dolgokat, tál ételt, kenyeret, pohár vizet.
– Ki az? – kérdeztem ijedten. – Ki vagy?
A hang elhalt. A bútor megmeredt.
Csak az edényen kongott a rémület.
Elsápadt lassan a konyhai lámpa.
Árnyékom a padlón reszketett.
Egy reccsenés. Én járok ott talán.
Sötét reggelit tesz elém a magány.
