Spiró György: 'A magyar gyerekeket a német és az ázsiai ipar pillanatnyi igényei szerint nevelik” – Felszámolás előtt a közoktatás

Spiró György személyes tapasztalatai a tanításból származnak, ugyanis harminc évet tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán, és huszonhét évet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ezalatt azt is megtapasztalta, hogy az egyetemen már nem lehet helyrehozni, amit az általános- és középiskolában elrontottak. Úgy véli, a tanárhiány mindig probléma volt Magyarországon, régebben azért, mert nagyobb létszámú nemzedékek jöttek a második világháború után. Most ugyan nagyon kevés a gyerek, de a tanári pályát ehhez képest is kevesen választják, mivel messze nem vonzó, ráadásul a tanárképző szakok képtelenek olyan szakembereket képezni, akik el is mennek tanítani és jó tanárok lennének. Ezen tovább ront az egyre kisebb megbecsültség, valamint hogy a magyar történelemben a Rákosi-korszaktól kezdve a kormányok nyíltan vagy bevallatlanul mindig is értelmiségellenesek voltak.

Ami az 1990 után kialakult helyzetet illeti, a létrejött vegyes rendszerben az állami oktatás mellett egyre jobban segítették az egyházak oktatási intézményeinek újraépítését, valamint különböző alapítványi iskolák is létrejöttek. Spiró úgy véli, ezek vezettek a magyar oktatás széttagoltságához.  Az általános és középiskolai tanítás teljesen széttagozódott, sőt, káosz alakult ki Magyarországon, ami hozzájárult ahhoz, hogy a jobb gimnáziumokba csak a gazdag szülők gyerekei kerüljenek be.  Az író szerint a tizenhat éves kor feletti tankötelezettség megszüntetése pedig azt eredményezte, hogy most már nem a hosszútávú magyar normák szerint nevelik a gyerekeket, hanem a német és időnként az ázsiai ipar pillanatnyi igényei szerint. A felsőoktatás kapcsán megjegyezte, a rendszerváltáskor ugyan rövid időre felvirágoztak a frissen létesülő alternatív egyetemek, aztán ez a tendencia alábbhagyott, sőt sok meg is szűnt. Részben azért, mert nem volt annyi egyetemi oktató, hogy ezeket az új egyetemeket is ellássa. 

Szomorúnak tartja, hogy az állam menekül a közfeladatoktól és az oktatás feladataitól is, mert tudják, hogy nem bírják ellátni ezeket, valamint nincsen annyi képzett munkaerő sem, mint amennyire szükség volna. Spiró szerint az egyházak ezért is kaptak nagy állami támogatást, hogy tudatosan tereljék át az egyházi iskolákba a gyerekeket, illetve szüleiket. Az a véleménye, hogy a közoktatás tulajdonképpen felszámolás előtt áll, nagy mértékben átkerül az egyházakhoz, vagyis igencsak közelíti egymás felé az államot és az egyházat, ami egy középkorias szemlélet támogatását jelenti.

Nem lát reformokat, csak elkésett kényszer intézkedések tömegét. Kifejtette, hogy az elmúlt tíz-húsz évben a kormányzat többnyire a rövidtávú munkaerő-gazdálkodásra figyelve alakította át az iskolarendszert. Szerinte a hatalomnak el kellett döntenie, hogy kitől fél jobban, a műveletlen és iskolázatlan tömegek lázadásától vagy a munkanélküli diplomások lázadásától. Általában az értelmiségtől szoktak jobban tartani, mert úgy vélik, hogy kezelhetőbbek azok, akiknek nincs szellemi eszközük a szerveződéshez.

Hatos Pál azt gondolja, a magyar társadalomban mindig is ambivalens, törékeny volt a tanítói kép. Nem csupán negatív, lenézett szerep jutott a tanároknak a történelem folyamán, a történész nagymamája például mindig azt mondogatta gyermekeinek, hogy tanuljanak, nehogy később a földet kelljen túrniuk. Számára a tanítói pálya tisztességes és pozitív csengésű szakma volt, amely nem alázza meg úgy az embert, mint például a földművelés. 

Hatos szerint nemcsak az oktatáspolitika haragszik a pedagógusokra, hanem a szülők is, magát is beleértve, hiszen az iskola elveszi a gyerek eredendő tudásvágyát és kíváncsiságát. Amikor bekerülünk az iskolába, mindent tudni akarunk, amikor kikerülünk semmit nem akarnak tudni, vagy mindent el akarunk felejteni. Azt is hozzátette, ez nemcsak magyar specialitás, szerinte így van a világon több más részén is. „Mindenhol rémísztő átalakulás zajlik az oktatásban, az iskola nem a biztonság nem a kifejlődés színhelye már, hanem olyan intézménnyé vált, ahol a tőkésverseny elkezdődik” – fogalmazott.

Úgy gondolja, hogy 1990 után az iskola az egyenlőtlenségek konzerválásának a helye lett, és ezen se a jobb vagy a baloldal nem akart és nem is tudott változtatni. Még nagyobb bajnak látja, hogy nem látszik a megoldás, nincs nemzeti egyetértés abban, hogy milyennek kellene  lennie az iskolának és a tanárnak.

A rendszerváltás után véleménye szerint egyszerre volt egyfajta liberális jövőkép, amely a szabad oktatásban látta a jövőjét, és volt egy konzervatív jövőkép is, amely azt mondta, 1948 előtti időkhöz szeretne visszakanyarodni, az egyházi iskolák erőszakos államosítását megelőző korszakhoz. A negyvenes közepének még nagyon erős vallásossága ma már ugyan a múlté, de felmérések szerint az egyházak mégis a legelfogadottabb társadalmi intézmények maradtak 1990 után is. Megerősíti, hogy ennek ellenére egyáltalán nem biztos, hogy valaki azért küldi egyházi iskolába a gyerekét, mert elfogadja a katolikus tanítást, csak van egy homályos elképzelése arról, hogy az egyházi tanítás jobb embert nevel, mint a közoktatás.   

A mostani felősoktatást érintő szabályzatok alapján úgy látja, mintha elindult volna egy olyan folyamat, amely a gazdasági versenyképesség alapjának a tudást tekinti.  Ennek megvalósulását tekintve azonban erősen szkeptikus, és akárhogy is alakul, szerinte az alapvető dilemma továbbra is megmarad: hogyan akarunk kiváló oktatást anyagi és társadalmi megbecsültség hiányában?

A beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg!