Szilasi László: Előjelek
16/03/2025 17:21
| Szerző: Klubrádió
| Szerkesztő: Lőrincz Csaba
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Szilasi László Előtörténetek – Előjelek című regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
A Szegeden élő irodalomtörténész és író hét évvel ezelőtt volt Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk vendége, ahol a stúdióban Marton Éva beszélgetett vele, és az adásban a szerző fel is olvasott az éppen készülő szövegéből egy részletet, amelynek témája a saját betegsége. Ezt hallgathatják meg a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva mától itt, a Klubrádió honlapján is, a szerzője saját előadásában, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják. Az író a részletben érzékenyen és pontosan szövi egybe a fizikai és a lelki tünetek, valamint a hétköznapi és a tágabb egzisztenciális állapotok érzékeltetését.
A szöveg eredeti, írott változata:
Előtörténetek – Előjelek
Nem mondhatnám, hogy lettek volna fenyegető előjelek. De az is lehet, hogy voltak, csak nem ismertem fel őket. Akkor még nem létezhetett az a pozíció, ez a visszapillantó, értékelő helyzet, ami bármely apró eltérést, különleges vagy szokatlan testi megnyilvánulást a rangja és a jelentősége szerint értékelhetett volna. Ha meg is mutatta magát valami, nem lehetett igazán látni. Ha szólt is hozzám, nem lehetett igazán hallani.
A munka örömtelen lett, annyi bizonyos. Lassan elkopott a Lust, utólag belátható. Rád szigorodik a formát adó napirend. Már nem örülsz annak, aminek korábban igen. Úrrá lesz rajtad az anhedónia. Korábban mindenféle fáradtságot egy ellenkező irányú elfáradással orvosoltam. Túlolvastad magad? Áss! De megszűnt az öröm. Öröm nélkül élni pedig nehéz. Magne-B6-tal próbálkoztam, meg az agyserkentő, immunerősítő és antioxidáns hatású gingko bilobával. A kínai csodafa varázsos levelei. Nem értek semmit, az az igazság. A február a hónapok novembere. Várhattam tovább az életmentő tavaszt.
A vekkerek különös szerkezetek. Mechanikájuk miatt nem alhatok többet tizenkét óránál. A felhúzós ébresztőórán hiába állítok be ennél hosszabb alvási időt, tizenkét óra múlva bizonyosan megszólal a csengő. Ez a gimnáziumi idők alatt, hétvégenként, néha gondot okozott. A gyerekek megszületése óta azonban minden reggel fél hétkor ébredek. Megiszom fél liter langyos vizet, beveszem a gyógyszereket, mosdó, azután fogmosás. Kitanultam a rendszert, végighaladok a felső, majd az alsó fogsoron, három perc az egész, mire a végére érek, már fel is ébredtem, zuhany, borotválkozás, illatszerek. A rosszullét előtti fél évben azonban megbillent a rendszer. Váratlanul émelygések törtek rám, villámgyors hányinger, előkészítés nélküli öklendezés. Nagyon mélyről indul, összeszorítja a gyomromat, hatalmas erővel lök, taszítja kifelé a benti tartalmakat, néha feljön a langyos vízzel higított gyomorsav, visszanyelem, nem akarom a Coaxilt újra bevenni. Ráhajolok a mosdóra, próbálok halkan kínlódni, suttogva káromkodom, a gyerekek még alszanak. Hat vagy hét löket. Lassan véget ér. Nézem magad a tükörben, a szemem könnyes, hangosan zihálok. Ám az émelygés kitart. A fogmosásának vége. Hosszan öblítek, jöhet az antibakteriális Listerine, a savanyú szájszag mégis megmarad. Minden nap ezzel az ál-hányással indul.
Reggelente elolvasok egy-egy verset a Bibliából, jobb, mint a napisajtó. Nálunk reggeli dicséretnek hívják az efféle szövegeket: elolvasod, próbálod megérteni, egész nap veled lehet, hordozható meditációs objektum, portábel haza. A példa legyen most az, amire utolsóként emlékszem. 3Móz 13, 23.: Ha viszont megmaradt a fehér folt a helyén, és nem terjedt tovább, akkor gyógyuló fekély az. Mondja ki róla a pap, hogy tiszta. A napi textust régen csak egyszer olvastam el. Aztán a kétszeres olvasás lett a rend. Aztán a négyszeres. Jött a nyolc. Itt már éreztem, hogy ez nem teljesen egészséges. Van benne némi kényszer. Túl sok a rituálé. Tombol a Zwang. Levittem az olvasási számot négyre, nem kevésbé kényszeresen. És aztán az értelmezés. Miért fehér a folt. Miért nem terjed tovább. Gyógyuló fekély. Miért a pap mondja ki. Miért tiszta. Csak azért, mert nem terjed? Rátelepedett a napomra a szöveg. Birtokba vette, újra és újra előbukkant. Néha elkéstem, visszatartott az olvasás. Szétesett a figyelem. Szétrobbantotta a szükségszerűnek látszó, de nem szándékolt koncentráció. Mivel foglalkoznál, ha nem az üdvösségeddel? Az pedig az interpretáción túl lakik.
És ehhez még a fékezhetetlen dührohamok. Kiabálások a szeretteimmel. Leordítom a lányaim arcát. Miért nem tanulsz, letépem a fejedet, bekenem disznózsírral, és feldugom a seggedbe, bazd meg. Ütöm az asztalt, ordítok, teljességgel dialógusképtelen a viselkedés. Érzem, hogy mindez helytelen, aránytalan és igazságtalan. Magamon is látom, hogy az ember tényleg egy önző, éhes húsdarab, miképp a hernyó, telhetetlen, mindig előre mászik s harap. Képtelen vagyok megállítani az agresszív folyamatokat. Valami fék mindig hiányzik, a haragom előtt mindig zöld a lámpa, akadálytalanul rohan tovább. Vezetem az autót, az anyám ül benne, vele is ordítok. Nem beszélhetsz így velem, nem beszélhetsz így az anyáddal, nem beszélhetsz így egy nyolcvanéves emberrel. Aztán eltelik negyed óra, én meg kérhetem tiszta szívből a bocsánatot. Ez is előre idegesít. De igen, rohadék szipirtyó, már hogyne beszélhetnék. Bűnösök vagyunk, te is, én is, a férjed is, az én apám, bűnösök a nagyszülők, bűnösök vagyunk mindannyian.
