Utolsó posta – Józsa Márta jegyzete
23/04/2023 10:54
| Szerző: Józsa Márta/Klubrádió
A kistelepülések lakói majd megoldják, ahogy tudják, elvégre azt is túlélték, hogy megszüntették, vagy gyerekmegőrzőkké silányították az iskoláikat. Hogy műkörmös és hasonló szakmájú pályázók tegyék ugarrá az elpályázott földjeiket az ész és haszon nélkül osztogatott uniós földtámogatásokból bezsebelt busás haszonért. Hogy mondjuk a Magyar Falu Programból csak azok kapnak pénzt, akik kellőképpen urambátyámos – és akkor még nagyon finom voltam – viszonyt ápolnak a helyi dölyfösökkel, elvárt mennyiségű sarcot szivárogtatva vissza a NER-feliratos bugyellárisokba. Hogy a gyógyszer, vagy egy tornacipő beszerzése igazi kihívás onnan, ahonnan alig jár busz, és ha jár is, akkor is értelmezhetetlen időpontban. De szerencsére gyógyszer nem is kell, mert nincs, aki felírja. És folytathatnám.
Száz évvel ezelőtt a posta jelentős gazdaságélénkítő és modernizációs funkcióval rendelkezett, de a hálózat és a technika fejlesztése mellett nagy figyelmet fordítottak a szociális gondoskodásra és a dolgozók szakoktatására is. Támogatták az elszakított területekről menekült alkalmazottakat, a hadiözvegyeket, a hadiárvákat; betegbiztosító intézetet, kórházat, szanatóriumot állítottak fel, létrehozták a Postás Otthont, a Posta Jóléti Alapítvány Bizottságot, és színes, mozgalmas kulturális és egyesületi életre biztosítottak lehetőséget. Persze mindennek még maradtak hagyományai, gondoljanak csak máig itt-ott létező postás sportklubokra, üdülőkre, hasonlókra. De ne csak erre.
Egy faluban délelőttönként jó szokás volt összegyűlni a postahivatal előtt, várni a postát, közben elszaladni kenyérért, lottózni, megbeszélni a falu ügyeit, kihuzigálni egy-két szál gazt a hivatal előtti virágágyásból. Sopánkodni, hogy nagy a drágaság, izgulni, hogy vajon jött-e levél. Írtak-e a gyerekek a városból. A legizgatottabb az volt, aki pénzutalványt várt, meg az, aki azért aggódott, hogy ha sokat késik a járat, akkor odaég az ebéd.
Azóta persze minden más, a levelek okostelefonokra jönnek zömmel, a boríték többnyire nem élménybeszámolót, hanem számlát, vagy hivatalos értesítést jelent, és megeshet, hogy a falu agorája is áttevődött már skype-ra. Kenyérért sem kell átszaladni a kisboltba, mert az már megszűnt, ha nem szűnt meg, akkor is csak sörért meg télifagyiért érdemes átugrani – igen, e szintén huszadik századik édesség a mai napig előfordul eldugott szatócsoknál, csak remélni lehet, hogy élelmes retro-vállalkozók terméke, nem az átkosból maradt ránk és hányódik azóta is torkos gyerekekre ácsingózva.
No, mindez, amiről most meséltem, nem a posta hivatalos definíciója. Hanem az nemzeti közszolgáltató, mindenkinek törvényes joga, hogy az ország bármelyik két települése között leveleket, csomagokat, pénzt küldjön – mondta Csáki György, a Magyar Posta korábbi elnöke itt, a Klubrádióban. Válaszul arra cinikus kormányzati mondatra, miszerint az a cél, hogy mindez minél kevesebbe kerüljön az államnak. Dicséretes gondolat közismerten takarékos államunkban, kár, hogy mint lassan minden, a posta gazdálkodása is tökéletesen átláthatatlan. Az viszont látható, hogy ami a hatalmat éppen nem érdekli, az nem lesz és kész.
A kistelepülések lakói majd megoldják, ahogy tudják, elvégre azt is túlélték, hogy megszüntették, vagy gyerekmegőrzőkké silányították az iskoláikat. Hogy műkörmös és hasonló szakmájú pályázók tegyék ugarrá az elpályázott földjeiket az ész és haszon nélkül osztogatott uniós földtámogatásokból bezsebelt busás haszonért. Hogy mondjuk a Magyar Falu Programból csak azok kapnak pénzt, akik kellőképpen urambátyámos – és akkor még nagyon finom voltam – viszonyt ápolnak a helyi dölyfösökkel, elvárt mennyiségű sarcot szivárogtatva vissza a NER-feliratos bugyellárisokba. Hogy a gyógyszer, vagy egy tornacipő beszerzése igazi kihívás onnan, ahonnan alig jár busz, és ha jár is, akkor is értelmezhetetlen időpontban. De szerencsére gyógyszer nem is kell, mert nincs, aki felírja. És folytathatnám.
De másként fogom. Például arra gondolok, hogy minden faluban van postahivatal, ha bezárt már, ha nem. Oké, nemigen jönnek oda már képeslapok, a nyugdíjat is sokan bankkártyára veszik fel – most arról nem is szólok, hogy számos helyen mennyit kell utazni az első bankautomatáig - szóval a világ kommunikációs hálózatának nem a főszereplője már a posta. De: ott van egy épület, a falu központjában, sok helyen az utolsó intézmény. Ahova lehetne rendelni a gyógyszereket a városi patikából, ahol lehetne pár számítógép, amelyeken egy képzett postavezető segítene ügyfélkapuzni. Ahová meg lehetne rendelni egy pár tornacsukát, egy locsolófejet, vagy egy könyvet. Újságot. Csipkefüggönyt, imbuszkulcsot, holland tulipánhagymát. Ahogy ez Európában számos helyen szokás. Ahol a hatékonyság nem az jelenti, hogy hagyjuk az épületet lerohadni, a postai dolgozót továbbképzés helyett közmunkára küldeni, a lakókat pedig szolgáltatások nélkül felejteni. Valahogy így oldanám meg én a modern posta öndefiníciós válságát, és ilyesformán költenék rá a közpénzből. És igen, akkor talán akadna, aki kihúzna egy-két gazt a virágágyásból. Vagy ültetne oda egy-két tő árvácskát.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2023. április 20-i adásában hangzott el.
